Egy női naplóban olvastam, hogy drukkol egy férfinek, aki nagyon megérdemli, hogy végre  - nem emlékszem a pontos kifejezésre - igent mondjon neki a nő, aki tetszik neki. Mert az illető férfi nagyon rendes, megérdemli. Hát én, lányregényen felnőtt nő, drukkoltam szintén, persze amúgy gondolatban, az ismeretlennek. Ha már olyan rendes ember, aki megérdemli, legyen boldog, igen.
Ezzel az átfogóan emberbaráti jósággal hajtottam álomra a fejemet, s már éjfél elmúlt, már majdnem aludtam, amikor eszembe jutott, a közelmúltban én is megírtam valakinek,  - akivel néhány hete írogattunk néha egymásnak -, egy nagyon kedves és különleges levélre, hogy nem, nem valószínű, hogy mi egy pár leszünk.

Mert  ezt kérdezte. Én pedig válaszoltam, mert így éreztem őszintének.
Nem láttuk egymást soha. Nem hallottuk egymás hangját. Nem érintettük meg egymást egy ujjheggyel sem. Ez a netes társkeresés szépséges átka - hogy néha ki-ki azt hiszi, amit itt megélünk, az maga az élet. Leszel-e a párom?? Itt ezt nem lehet lejátszani, de mindenféle trükkös módszer, az ismerkedés valódi és álságos eszközei afelé nyomnak, hogy azt higgyük, igen.

Így aztán nem csoda, ha a virtuális világ nem lányregény.