Amikor a lakásba léptem, örültem, hogy Lia még nincsen otthon, ki szerettem volna fújni magamból Kása "apuka"  gondoskodását. Felszabadultam a melegbarna figyelem alól, de hiányzott is a biztató-fürkésző szempár. Napokig hordtam magamon még ezt az "én vagyok az, aki egy különös férfi különös figyelmét kiérdemelte" jelvényt, aztán szégyenkezve döbbentem rá, hogy

ilyen jelvényt

minden normális nő viselhetne, az egész csak a hétköznapi udvariasság szabályai szerint zajlott. De ezt akkor még nem fogtam fel, fel voltam dobva, dúdolva pakoltam ki Lia konyhájában a kétféle süteményt, átöltöztem, kritikusan méricskéltem a kínos rendet és a kaotikus szigeteket Lia lakásában.

Este ért haza tele lelkesedéssel és bizonytalansággal az utolsó főpróbáról, holnap az idősek otthonában már csak annyi idejük lesz, hogy bemérjék magukat a színpadon. Falta a süteményt, eleinte kávéval, aztán colával, később bort bontottunk, elfelejtettem már, mennyire éhes tud lenni egy fiatal. És vacsoráról persze egyikőnk sem gondoskodott. Éjfélig beszélgettünk, alig vártam, hogy elmeséljem neki Kása apukát, a csárdát, az ovis ballagást, talán az uszodás álmomat is, aztán rájöttem, a lányom nem a barátnőm, nem érdeklik amúgy is jelentéktelen kalandjaim. Apjáról sem kérdezett semmit. Egyáltalán, semmiről

nem kérdezett semmit,

ontotta rám diákélete eseményeit, dolgozatokat, vitákat, fiúkat, lányokat, a próbákat, a külföldi munkalehetőségeket, néha hosszan mesélt érthetetlen bonyodalmakat, néha félszavakból is megértettük egymást. Csupa erő volt.

Egy felfűtött

indulásra kész

gőzmozdony,

vagy sivítva guruló repülőgép.

Amikor érzed,

hogy már mindjárt,

de még nem.

Aztán lefeküdtünk aludni.

Reggel korán ment, idegesen keresgélte a jelmeznek valókat, kiborított egy-két dobozt, nyitott szekrényajtók mutatták az útvonalát.

Gondolkodtam, hogy rendet csináljak-e utána, de csak a szekrényajtókat hajtottam be, és főztem inkább egy jó ebédet, zöldborsót vettem, újkrumplit, fasírtot készítettem, uborkasalátát is persze, és epret. Később újra lementem a kisboltba és tejszínhabot is hoztam az eperhez, helyesebben habtejszínt, mert utálom a flakonos dolgokat.

Háromszor öltöztem át, először túl könnyednek, aztán túl hivatalosnak találtam magam a tükörben. Én Lia anyja leszek most, egy fiatalos anyuka szeretnék lenni, ezt így megfogalmaztam magamnak, de bosszantott saját totojázásom. Végül ugyanannál a kék Debenhams blúznál és olajzöld nadrágnál kötöttem ki, amiben

mostanában mindenhova

megyek, de az olajzöld szandált vettem fel hozzá, a pici sarokkal.

A színdarab - jó volt, az időseknek nagyon tetszett, érdekes volt, eredeti. Klasszikus meséket dolgoztak fel, nehezen vártam, hogy megjelenjen az én egyetlen lányom.
Alig ismertem meg végül, Lia fiút játszott a darabban, kertészt méghozzá, kertésznadrágban, a haja valami szalmakalap alá gyűrve. Összeszorult a szívem, szerettem volna őt látni romantikus csipkerózsikás gyönyörűségben, vagy méginkább hamupipőkés átváltozásban.

Miért vállalt fiúszerepet? Miért nem harcolta ki, hogy nőiessége teljes pompájában megjelenjen a színpadon?

Az én lányom....?