Zelma, ne haragudj, ha megjegyzem, mintha egy kicsit zsákutcába kerültél volna.

Nem a történettel, hanem az élethelyzetedben. Az egyik munkát odahagytad a másikért, a másikat a semmiért, a fiókban összegyűlt a sok oklevél, bizonyítvány, te pedig álmodozva ténferegsz...

Lehet, hogy igazad van a zsákról. Bár én akkor nem így éreztem. Ha zsák is volt esetleg, akkor jó nagy. Amiben kinyújtózhatok, mozoghatok, sétálgathatok. Nem voltam gúzsba kötve és nem sötétség vett körül. A hideg kavics ott gyomortájt, az azért mocorgott és figyelmet követelően növekedett is.Lia újra felvette azt a szokást, hogy naponta felhívott. Néha nagy lendülettel kezdte, mintha csak együtt fagyiznánk a nagykörúton, és fontos lenne, hogy két nyalintás között a lehető legtöbb információt adja át nekem. Ilyenkor mesélt mindenről, napi történésekről, az évfolyamtársairól, az oktatókról, némelyiket már névről ismertem.
Mindegy volt neki, hogy éppen szatyorral cipekedem vagy a fürdőkádban ért a hívása, ömlöttek az események a készülékből. Színdarabot próbáltak valami jótékonysági előadásra, zárthelyit írtak vagy házidolgozatot. A házidolgozatot sokszor úgy nevezte: prezentáció. Időbe telt, amíg rájöttem, hogy ő dolgoz fel egy témát és előadja. Szóval izgalmas, érdekes életet élt. Máskor mintha tőlem várta volna, hogy kérdezzek, netán én is meséljek, de képtelen voltam rá.
Nem tudtam elmesélni, hogy mi van velem, mert nem az volt a fontos, hogy mi történik, hanem, hogy mit gondolok közben.

És mit gondoltál, Zelma?

Jaj, hát semmit.
 

Csak néztem, figyeltem. Figyeltem magamat. Nem jutottam sokra, de valahogy érdekes volt mégis, utaztam. Utaztam, és bármerre jártam, magamat láttam.

Egy magányos utazás?

Gábor nem jött velem ezekre az utakra, semmilyen értelemben. Nézte a tévét, ahogy szokta. Ha környezettudatos nevelésről volt szó, felhangosította nekem, aztán úgymaradt. Nem vette észre, hogy én már régen kiléptem a projektből? Vagy úgy gondolta, ez valami átmeneti dolog, mint a nyári szabadság, és majd visszalépek?
Mindkettőnket meglepett, hogy sokat vagyok otthon nap közben.
Egy idő után megtanultunk kitérni egymás útjából, de így is fojtogató volt. A politika lett volna a közös téma, de arról már régóta nem volt mit beszélni.

Meg a lányotok!?

Jaj, azt elkerültem, mert mindig Lia hazaköltöztetésével gyötört. Nevetséges volt, ahogy erősködött, hogy egy lánynak ebben a korban még otthon a helye.

Egyszer felcsattantam, hát nézz körül, Gábor, hova jönne ide egy lendületes fiatal?
Akkor körül is nézett, a nappaliban megint a kávéscsésze mellett tiport a kisasztalon, körülötte szétdobálva a szénanátha papírzsebkendő-áldozatai. Lia szobáját én vettem birtokba, cuccain festői keveredésben mindenütt, Gábor szobáját könyvek, brossúrák borították. A levéltáros az levéltáros marad, amíg él... esküszöm, még jegyzeteket is készített, amikor már végképp elfogyott a türelmem és kikapcsoltattam vele a tévét.

És egy csütörtök reggelen, én nem is tudom, mit mondjak... be lettem sózva. Liáék színdarabját pénteken mutatták be, valami idősek otthonában, ahol volt nagy színpad, világosítás, hangosítás... és úgy gondoltam, ezt látnom kell.

Összepakoltam mindenfélét 3 évszakra, mert naponta más volt az időjárás.

Gábornak főztem egy adag pörköltöt,

Liának kétféle süteményt sütöttem, gondoltam az itthoni sütőm megbízhatóbb. És elindultam a buszállomásra, hátizsákosan, gurulóbőröndösen... így utólag visszagondolva olyan lehettem, mint egy 2 in 1 vagy inkább 3 in 1 nő.

És persze út közben, ugye kitalálod? Kása apukával találkoztam. Mintha az álmomból lépett volna elő, de nem fürdőgatyában persze. Rám dudált, hogy hova cipekedem.
Én valahogy nem vagyok az autódudához szokva. Sokszor látom az utcán, valakire rádudálnak, felkapja a fejét, már száll is be, aztán elviszi a kollégája, vagy éppen arra jár a sógora, mittudomén. Mindig irigyeltem az ilyeneket.  Engem miért nem érnek soha efféle meglepetések?

Most sem figyeltem, csak hallom, már harmadszorra töffen valaki, inkább azért néztem körül, hogy mit segíthetek. De addigra már megállt mellettem, ki is szállt, már elvette a bőröndöm. Ne is tiltakozzon, Zelma, most elviszem, akárhova megy is.

Vigyázzon, mert a szaván fogom! Pestre megyek.

Hát én is - vágta rá Kása apuka, pedig nem Pestre ment, hanem vissza Németországba, autóval. És tényleg felhozott Pestre. A régi hármason, mert neki még valami elintéznivalója lenne. Döcögősen beszélgettünk, leginkább az útmenti fákról meg az időjárásról.
Egyikünk sem akart kérdezősködni a másikról, pedig kifúrta az oldalamat sok minden.

Egyszer csak megállt és

3 nagy demizsont vett elő

a csomagtartóból. Nézem mi ez? Csintóvári Csárda. Jaj.
De aztán nem ültünk be a csárdába, még egy kávéra sem... hanem volt ott valami forrás, a Petőfi forrás. Naná, hogy Petőfi, ő mindenütt ott van.

Na abból a vízből ittunk, demizsont töltöttünk, aztán Pesten, amikor kiszálltam, a kezembe nyomott egy palackot.

Tessék Zelma, a forrásnál töltöttem.

Állítólag gyógyító hatása van.