Az élet síkos pálya... és az esik többet seggre, aki óvatosan lépeget.

Tévedtem, Tyereskova voltam utána, hónapokig.
Na nem a szélsebes száguldás, vagy a magasra emelkedés,

hanem az űr magánya

adta a hasonlóságot. Nem tudtam, merre van fent és lent,
pedig sokan próbálták megmutatni, hogy merre van előre.
Távirányítással.

Gábor lelkes volt végre.
Ilyeneket mondott, hogy ökolábnyom,
újrahasznosítás,
energiatakarékosság,
megújuló források.
Szakirodalomjegyzéket állított össze nekem arról, hogy gyerekekkel hogyan lehet ezeken a témákon dolgozni. Ő volt az első és az utolsó, aki ilyen módszeresen közelítette meg a feladatot.
Aztán elmúlt a lelkesedése. Néha megkérdezte, hogy halad a program, de nem tudtam mit mondani rá, hát kerültük mindketten a témát.

Lia felhívott, gratulált, elárulva magát, hogy aggódva figyeli fásultságunkat.
Lia bízott benne, hogy most minden jobbra fordul... ahogy a gyerekek bíznak.
Csak Lia már nem volt már gyerek, ezért
gyorsan elköszönt és letette a telefont.

Beleznay, az ideg- és elmegyógyász szakorvos, klinkai docens, aki konzultációképpen egy pár hete még lekezelő türelmetlenséggel vetett oda néhány szót nekem, a gyermekvédelemmel is megbízott óvónőnek,
a Semmelweis-napon csaknem felsegítette rám,

a projektvezetőre

a rózsaszín selyemzakómat.
Olyan nevetséges volt, még talán egy bunda vagy egy elegáns kabát... azok megérdemlik ezt a férfivirtust, de az a semmi kis zakó... a székem háttámlájára tettem, mert fülledt volt terem, onnan vette el, amikor felálltam.
Majdnem rászóltam, hogy nem felejtettem ott, de szerencsére elkaptam azt a kabátfeladáshoz használatos udvariasra igazított arckifejezését.

Tudod, akkor éreznem kellett volna, hogy valami nem stimmel... éppen ebből az groteszk mozdulatból.
Félbehagyta ő is.
Látta, hogy túllőtt a célon.
Talán kint még melegebb van!-nevette el magát. 

A kezembe adta végül a kiskabátot.

Egyébként minden szabályosan ment. Elkészült a költségvetés, a projekt-terv, volt benne faültetés, almanapok, újrahasznosított anyagok barkács- és kézimunka szakköre, piknik az óvodakertben, nemzeti parkok, kirándulások...

De azért gondolkodjunk, mit hoz ez nekünk a konyhára.
Ezek a milliók nem gyerekjátszadozásra vannak... meg kell alapoznunk a város jövőjét. És az óvoda a város része, annyit áldozott már a város az óvodára, itt az ideje, hogy az óvoda viszonozza.
Kezembe nyomott egy listát, nevekkel, témákkal, tiszteletdíjakkal, hogy azokat építsem bele a tervbe, és mire készen lettem, már nem maradt semmi, csak ami a listán volt...
... úgy nagyjából a 30 fontos ember.
Persze minden alkalomra
szendvics-ebéd,
prezentáció,
vita,
kerekasztal...
precíz tematika, precíz költségvetés.

Kicsit küzdöttem az óvodásokért, a környezeti nevelésért, jókedvű délelőttökért, a jövő generáció felelősségéért, de éreztem, azt mondják majd rá, hiszti.
Mert valahogy mindig ránk adják a rózsaszín selyemzakót.
Ó, de aranyos maga, Zelma!
Milyen lelkes, milyen elkötelezett.
Piknik az udvaron..., csutkababa, rongyszőnyeg... meg parkgondozás... nagyon jópofa.

Az előadás-sorozat hallgatósága gyér volt eleinte,
és később
fogyatkozott,
sem a szülők, sem a kollégák nem értették, mi közük ezekhez az elvont témákhoz, és a témáknak az óvodához,

atomenergia, biogazdálkodás. hulladékhő
a komposztot még csak értették, de a lakótelepen ugyan hova szórnák.

Aztán jobb szervezésre biztattak, és naponta emlékeztetett valaki, hogy én vagyok a projektvezető...
A szendvics után egy kis édesség?
Csalogassak ide estére, szombatra elfoglalt, gondterhelt és főleg fáradt embereket?
A nyugdíjasokat szervezze Zelma, azok

mindenütt ott vannak,
 

ha kell. Főleg, ha jó az ebéd...
Aztán egy-egy alkalommal az előadás után  citerázhatnak is.
Felléphetnek. Kérje fel őket hivatalosan, majd én aláírom.

Ugye ismered ezt?

Zelma büszkén és szerencsétlenül nézett rám.
Soha nem láttam még ezt a két kifejezést
ugyanazon az arcon egyszerre.
Ezt úgysem tudnám magnóra venni.
Nem tudom, miért ez jutott az eszembe akkor, amikor Zelma együttérzést várt tőlem éppen. Vagy kedvencünket, a hitetlenkedő csodálatot.

De túlontúl jól ismertem ezt az érzést. Azt a billegő valamit, amikor elér az ember egy megbízatást, amit nagyra tart. Aztán arra ébred, hogy közelről ez teljesen más, mint aminek lennie kellene.
És még maga sem tudja, büszkélkedjen vagy bosszankodjon.

Zelma sem tudta egy ideig eldönteni,
aztán egy reggel arra ébredt, hogy hetek óta csak
szerződések,
számlák és
teljesítési igazolások mennek át a kezén.
Gyerekeket már az ablakból sem lát, leállították a Kisbéka csoport úszásoktatását,


kellett a kisbusz a projekthez

előadókat hozni, látogatóba menni, konzultálni.

A nyugdíjasok egyszer eljöttek, citeráztak, azt sokan hallgatták.
Unokák, barátok.
De ők sem jöttek többet.
Ennyire telt a kíváncsiságukból. Vagy az együttérzésükből.

Egy hétfő reggel végiggondoltam az előttem álló hetet.

Papírhegyeket, gyerekek nélkül.
Szervezést, tárgyalást, ellenőrzést.

Te mit tettél volna ezen a reggelen?

És te mit tettél, Zelma?