Egy szeptemberi délutánon Zelma megelégelte a szürkeséget, ami körülvette, sőt őbenne volt, és lassú, de biztos haladással elkezdett élni, új dolgokba kezdeni, és annyira jól érezte magát ebben az új helyzetben, hogy egyre többet változtatott addigi életén. Még mielőtt megrettent és visszahőkölt volna, a környezete rögtön észrevette az első jeleket, buzdították Zelmát, de aztán olyan gyorsan követték egymást a változások, hogy barátnői már nem győzték a csodálkozást, elveszítették a fonalat, beleuntak, és így

Zelmának le kellett mondania az újramesélések ízéről.

Csakhogy Zelma mesélni, mesélni szeretne, méghozzá nekem. Hogy én írjak egy könyvet az életéből.

Engem mégiscsak sürgetett az ...