Ahogy elbúcsúztunk a Szent István tér sarkán, régi barátnőm készségesen böködött a troli felé, de akkor én már mást gondoltam. Abban a még-majdnem-napsütés szürkületben megkerültem a parkot, és kimentem a Dunához. A  megfelezett mangókrémes desszert után, a káposztáshasé és a likőrös grillázsszelet,  a közben folyó nagyon is reális és ezért szomorú, kiábrándító munkahelyi meg mindenféle történeteink után, amikor én már az otthonom és a kismosás felé mozdultam,  - ő pedig egy keserves kötelességét teljesíteni -, elindultam a Duna-parton befelé. Közben egyre szürkült, és egyszercsak, egészen halványan elkezdtek égni a lámpák. Éppen áthaladtam a Margithíd vonalán, épp arra a különleges pontra érkeztem, ahonnan a Vár és a Parlament egyszerre látható, amikor a szürke egyre szürkébb lett, a fények egyre fényesebbek, és  Budapest finoman átcsúszott a mesébe.
Megálltam.
A szürkéből kékség lett,mélykék ég, víz és levegő, egyetlen csillag velem szemben, csak azért, hogy csillag is legyen a képben. Előállt a  "messzeringó gyerekkorom világa".

Minden karcos, kemény és poros szétfoszlott,  csupa kék és arany maradt köröskörül.

De aztán a mozgólépcsőn mesehősből Felelős Közlekedővé avanzsáltam, átszállás, busz, gyalog... aztán haza.

(Kép:http://www.legenda.hu/en)