Amikor kijöttek az étteremből, Z. azt mondta, tovább kell menni egyenesen, és akkor elérik majd azt a keresztutcát, ami a múzeumhoz vezet. Ha egyenesen előre néztek abba az irányba, amerre Z. mutatott, nem lehetett semmiféle keresztutcát nemhogy látni, de még feltételezni sem. A házak sorát semmi nem törte meg, a végén egy ismert nagyforgalmú útra láttak rá. O. hitetlenkedett, Z erősködött. Megnézte a térképen délelőtt, és egészen egyértelműen látszott az éles szöggel induló mellékutca a kereszteződésben.

Z. persze elveszítette addigra a hitelességét az irányokat tekintve, meg egyáltalán, Z. nem egy közlekedőzseni, és ezt már O. is észrevette. Mivel az egész utcából legfeljebb 150 méter lehetett hátra abba az irányba, amibe Z. mutatott, ezért azt gondolta, hogy végigsétálnak, nem egy nagy kockázat utánanézni, hogy ott van-e az a keresztutca, amerre mutatja. O azonban a zsebéhez nyúlt, elővette az okost, beírta, hogy hol állnak most (vagy az okos egyből tudta is talán?) és megnézte, arra van-e az a kanyar, amerre Z. mutatja...

Nem volt ez több 40 másodpercnél latolgatással együtt sem, és vegyük azt is figyelembe, hogy Z.-nek tele van a feje elragadtatással és bűvölettel, ha O.-val vannak valahol. És O. a nyáron elsőre odatalált egy teljesen képtelen helyen levő kis Tisza-kanyarulathoz, és tééééényleg teljesen lehetetlennek látszott, hogy arrafelé még egy keresztutca is van, de mindezt számításba véve, mégis...