Zelma büszkén újságolja, hogy javult a stressztűrőképessége.

- Nocsak? - emeltem fel a szemöldököm.

- Mióta?

- Hát, fél év alatt. Mert mostanában ezt mondja mindenki Le is van írva valami munkahelyi izében. Korábban erről szó sem volt.

- Zelma, ez képtelenség, - kezdtem volna magyarázni, de elég felhősen nézett így is, nem akartam hát kedvét szegni.

De nélkülem is kétségei támadtak.

- Tudod, azon gondolkodom, hogy tán csak nem ezt a csendes belenyugvást, a már-már cinizmusba hajló fásultságomat értékelik stressztűrésként? Hol van már az a Zelma, aki odahagyta a projektet, mert nem értett egyet az akkori fejleményekkel.... "

Ezután sokáig hallgattunk, majd valami nagymintás ruhát kezdett el nekem magyarázni, de egyikünk sem figyelt oda.

Később, de még aznap kaptam egy levelet Vilma barátnőmtől. Kórházban volt, trombózis, embólia, túlműködés. Nekem mindig Vilma volt a stressztűrés netovábbja, ingerültnek soha nem hallottam, panaszkodni is csak ritkán, józan tárgyilagossággal. Mindenki szereti, a legutóbbi szülinapja, amit a család és a barátok rendeztek neki, egy kész kis lakodalom volt. Sehol egy tüske, csupa legömbölyített forma, mosoly, biztatás. 

 Belül gyűlt össze minden...