Zelmának ellenálló lelke van, jól vigyázzon, aki le akarja beszélni valamiről. Már óvónő is úgy lett valaha, hogy többen is megkérdezték: csak óvónő? Nem tudnál legalább tanárnő lenni, Zelmuska? Ettől a falnak ment, aztán kedvesen, türelmesen, hol emelt, hol visszafojtott hangon untig magyarázta, hogy 5 évesekkel foglalkozni nem kevesebb, mint 15 évesekkel, és addig magyarázta, magyarázta, amíg magát is meggyőzte, óvónőnek lenni gyönyörű. Ha valaki nem zelmuskázott, csak elcsodálkozott, akár lelkes történeteket is kapott az óvodások romlatlan nyíltságáról, leplezetlen érzelmeiről és iskolázatlan éleslátásáról. Mesékről. Úszásról. Nagy kirándulásokról, csigabigákról és suszterbogarakról, akiket csak az óvodások látnak, talán azért, mert ők még közelebb vannak a földhöz. A történetek és lelkes kampánybeszédek magából Zelmából is csodálkozást váltottak ki, mert ő maga utált óvodás lenni, kivéve a nagycsoportot, amikor minden színdarab főszerepét ő játszhatta bámulatos szövegtanulási képességének is köszönhetően, ráadásul Gyuszika, az óvónő elsős fia megjelent délutánonként és Zelmát választotta, így az uncsi délutáni alvások helyett Gyuszika műanyag virágkoszorúival a fején a nevelői szobában lébecolt megdicsőülten.
Akkor még persze nem sejtette, hogy egyszer egy plázában köt ki, fejlesztő foglalkozásokat is tart titokban és hol nyomasztja, hol forradalmi lelkesedéssel tölti el a folytonos átszervezés.

Zelma most éppen forradalmi: egyre inkább ellenáll a simulékonyok "majd csak lesz valahogy" szövegeinek. Saját kezdeményezésre, de Kása támogatását élvezve egy újfajta képzésre is jár, meg-meg szakítva a hetek monotóniáját, hozzászól, kérdez, felvetéseket fogalmaz meg az első sorban ülve. Nem is a téma az érdekes, hanem a légkör, a felszabadult fiatal csoporttársak, a minőség, amit nyújt az országos hírű szakértőkből álló előadócsapat, és ez a szabad környezet viszi-viszi tovább, már a plázába lépve sincs gyomorgörcse reggelenként.
Csak egy kicsike, alig érezhető.