Az Ember, aki Játszott, nagyon értette a módját.

Mondhatnánk azt is, hogy csak a játékhoz értett igazán. Nem abban az értelemben, ahogy a vidám nagypapa minden kalapácsütéshez, vagy a metszőolló minden csattanásához fűz valami játékosat... nem, a mi emberünk tudott csak játszani is, haszontalanul, igazán, szívből, szenvedéllyel.

Esetében minden banális hasonlat az Örök Gyerekről, pláne gyermeki vonásokról teljesen méltatlan lenne.

Felnőtt volt, igazi felnőtt, aki játszik.

Persze játszani lehet egyedül, és lehet játszótársakkal... és talált is magának néha társakat, közepes, jó, vagy kitűnő játékosokat, akik mind azt állították, hogy ők is szívesen játszanak.

De aztán a közepesek kihullottak a rostán, a jók kifulladtak, kifogytak az ötletből, a kitűnők játszottak... élvezték is a játékot, de mindről kiderült, hogy játékukat csak valami bevezetésnek, belépőnek szánják egy Komoly Beszélgetéshez, Üzlethez, Munkához vagy Másfajta Játékokhoz.

Nem voltak Igazi Játékosok, mint az, akinek a Világ csak a Játék nagyjából elviselhető körítéseként létezett.

Az Ember, aki Játszott, így sokszor magára maradt, ideig-óráig, néha hetekre is.

Ez egy szomorú történet az Olvasónak, aki semmit sem szeret egyedül.

Neki azonban nincs miért szomorkodnia.

Játszott, igazán, szívből, szenvedéllyel.

Nagyon értett hozzá.