Nem tudom, mi történhetett, ami miatt késett a vonat. Azt sem tudom, miért vesztegelt utána az állomáson, ha késett...
Hat-nyolc éves lehettem, apámmal utaztunk, mint szokásosan. A mi családunknak - bár nem voltunk vasutasok - járt MÁV-kedvezmény, apámmal gyakran csavarogtunk. Anyámat idegesítették a rokonok, az alkalmazkodás, még Simi bácsiék dallamos bim-bam órája is idegesítette, ő ha csak lehetett, otthon maradt.

Még arra sem emlékszem, melyik állomáson álltunk akkor, csak arra, hogy irdatlan nagy volt a tömeg, amikor bejött a vonat végre. A szokásos jelenség, mintha a lakatlan sziget utolsó hajójáratára törekednének, futott-lökdösődött mindenki. Apám elengedte a kezemet és hirtelen döntött: én előreszaladok, mert a vonat eleje még üres, felszállok, foglalok két helyet és visszajövök érted... te csak gyere a vonat eleje felé, és majd találkozunk.

A fene tudja, miért gondolta, hogy enélkül az akció nélkül nem kapna egy gyerekkel helyet. Nem volt időm beleegyezni, nem volt időm kifogásokat sorolni, hosszú lépteivel már el is indult a nyomakodók között, egy ideig még láttam fekete orkános hátát. Aztán eltűnt a szemem elől. Pillanatnyi pánikot éreztem, képzeletem előrevetítette  a kínzó várakozást, a tülekedő-egyforma fejek szétválogatását egy apafejre... úgy éreztem, ezt nem tudom elviselni. Hirtelen ott termett egy vasutas és az ötlet: kezembe veszem a sorsomat. Szóltam neki, hogy nem találom az apukámat... Ő persze boldog volt, hogy értelmesen meg tudom mondani mi történt, a nevem, apámét...

Tajtékzott, amikor meghallotta a nevét a hangszóróból, tajtékzott, amikor értem jött. Már nem tudom, hogy megbékélt-e még út közben, vagy csak otthon, esetleg csak napok múlva.

Semmire nem emlékszem, csak arra a pillanatra,a peronon, amikor megtaláltam a megoldást a mindennél kínzóbb várakozás ellen. A fájdalmat és büszkeséget, a bűntudatot és dühöt, hogy nem vagyok olyan, mint a többi gyerek... mert igazán csak magamban bízhatok...