Egy hétfő reggel végiggondoltam az előttem álló hetet.

Papírhegyeket, gyerekek nélkül.
Szervezést, tárgyalást, ellenőrzést.

Te mit tettél volna ezen a reggelen?

És te mit tettél, Zelma?

Mentem-mentem az utcán... a lábaim mereven, szögletesen mozogtak, de engedelmes ritmusban. A fejem.... a fejemben egy csavaró érzés kezdődött, olyanszerű, mint amikor tüsszenteni kell, aztán sírni kezdtem. Nem mertem a szememhez nyúlni, féltem, hogy

azzal árulom el magam

a járókelőknek.

Egy kisvárosban nem lehet az utcán sírni.

Eszembe jutottak saját nyilvános sírásaim,

a düh és a szégyen, amit ilyenkor érzek,

de leginkább az a furcsa optika,

ahogy a könnyeimen át látom a dolgokat.

És ...

 
Meg tudnád mutatni?

Meg tudnád
mutatni nekem
a határt
 a tölgyfaborítású,
 elegáns
 egyedüllét
 és a fémesen
csuszamós
 magány között?

A z élet síkos pálya... és az esik többet seggre, aki óvatosan lépeget.

Tévedtem, Tyereskova voltam utána, hónapokig.
Na nem a szélsebes száguldás, vagy a magasra emelkedés,

hanem az űr magánya

adta a hasonlóságot. Nem tudtam, merre van fent és lent,
pedig sokan próbálták megmutatni, hogy merre van előre.
Távirányítással.

Gábor lelkes volt végre.
Ilyeneket mondott, hogy ökolábnyom,
újrahasznosítás,
energiatakarékosság,
megújuló források.
Szakirodalomjegyzéket állított össze nekem arról, hogy gyerekekkel hogyan lehet ezeken a témákon dolgozni. Ő volt az első és az utolsó, aki ilyen módszeresen közelítette meg a feladatot.
Aztán elmúlt a lelkesedése. Néha megkérdezte, hogy halad a program, de nem tudtam mit mondani rá, hát ...