Egy hétfő reggel végiggondoltam az előttem álló hetet.

Papírhegyeket, gyerekek nélkül.
Szervezést, tárgyalást, ellenőrzést.

Te mit tettél volna ezen a reggelen?

És te mit tettél, Zelma?

Mentem-mentem az utcán... a lábaim mereven, szögletesen mozogtak, de engedelmes ritmusban. A fejem.... a fejemben egy csavaró érzés kezdődött, olyanszerű, mint amikor tüsszenteni kell, aztán sírni kezdtem. Nem mertem a szememhez nyúlni, féltem, hogy

azzal árulom el magam

a járókelőknek.

Egy kisvárosban nem lehet az utcán sírni.

Eszembe jutottak saját nyilvános sírásaim,

a düh és a szégyen, amit ilyenkor érzek,

de leginkább az a furcsa optika,

ahogy a könnyeimen át látom a dolgokat.

És szinte kívánom, hogy a könny szép, szabályos cseppben gördüljön le,

hogy legyen

valami kerek, valami esztétikus és szabályos is.

Miért sírtál?

Zelma meghökkentem nézett rám.

Már régen nem a kávézóban voltunk,

ez már a harmadik - negyedik találkozásunk táján történt.

Érdeklődéssel hallgattam történeteit,

de - mi tagadás – még mindig nem éreztem azt a könyvbe kívánkozó rendkívüliséget. Figyelmes hallgatásomat Zelma eddig együttérzésként érzékelte,

és most árulást szimatolva

hirtelen kizökkent

mondókájából.

A Városligetben ültünk egy padon.

Álmatagon körbenézett, - a pereces visszamosolygott rá -,

majd felcsattant a hangja.

Miért?

Ha te se érted?

A papírok.

A szerződések.

Üres előadások, üres széksorok előtt.

A polgármester atyai hangja.

Az odarendelt nyugdíjasok jóindulatú értetlenkedése.

Iparkodjon, Zelma, maga okos.

Képzett.

Az otthoni csend.

Lia sietős telefonhívásai.

Sirattam

a gyerekeket.

az óvodát.

A pikniket.

Esetleg parkrendezés, rekultiváció lehetett volna, ha ügyesebb vagyok, jaj.

Az úszásoktatást.

A vajaskiflit úszás után.

Vicces, hogy

a sós-vajaskifli

az eszembe jutott ott sírás közben. Kakaóval.

A kakaót egy kis barna üvegben vittem magamnak mindig.

Olyan jó volt abból az üvegből inni. Más, mint a műanyagpalack.

Körbe voltam kerítve, nem érted?

Mivel voltál körbekerítve, Zelma?

Zelma megint álmatagon nézett föl.

Azt hittem, elölről kezdi. Untam már a számlákat meg a polgármestert.

A saját hülyeségemmel. Hiúságommal. Sznobságommal.

A megtiszteltetéssel, hogy projektvezető lehetek.

A fontos emberek kellemkedéseivel.

A telefonjaikkal, aminek az elején az egészségemről, a lányomról kérdeztek vagy dicsérték a legutóbbi szerelésemet,

azt a kis kék blúzt a horgolt kabátkával...

...és a végén megkérdezték,

hogy mikor utalom át a tiszteledíjat,

mert húsvét jön, nyaralás jön, a nagymamájuk jön, az unokájuk jön.

Nem tudtam, hova tegyem magam.

Azt éreztem, hogy sírnom kell,

hogy minden rossz,

hogy nincs hol, kinek sírjak,

és ezért külön szánom magam.

Ennyit éreztem, mint valami gomolygó, nyirkos sötétséget, és az egész a fejemen akart kijönni,

a szememen.

Eszembe jutott, hogy valaha huszonévesen így ismerkedtem meg Gáborral is, egy hosszú betegség utáni nekibuzdulás lendületében. Vali teniszezni hívott, minden meg volt rendelve, a pálya, az ütők, edző heti 2 alkalomra. Valami nagyon érdekeset akartam a sok betegség, kórház után, de a kezelőorvos azt mondta, árt a szívemnek a sport, de ha mindenáron, akkor sétáljak, esetleg úszhatok, de csak lassan, keveset.

Akkor sírtam így az utcán az önsajnálattól, hogy hova lesz az én fiatal életem...

Vali pedig mással fog a pályán kis szoknyában nagyokat nevetni..., egyáltalán,

nevetések lesznek mindenfelé,

amik helyett én majd lassan sétálok.

Ahogy akkor mentem sírva,

megláttam,

hogy nyílt napot rendez a Levéltár.

És bementem, annyira akartam, hogy történjen valami.

Történjen valami érdekes velem.

Most rögtön.

És Gábor éppen valami előadást tartott a XIX. század szerelmi levelezéséről,

komoly arccal és tudományos kifejezésekkel,

de mégiscsak a szerelemről.

És ezzel megdobogtatta a szívem.

Tudhattam volna, hogy hirtelen jött őrültségekre vagyok képes,

ha rám telepedik a sivárság.

Pontosan értem be az irodába.

Az óvodavezető volt az első, akit megláttam, egyeztetni jött.

Hirtelen eszembe jutott,

hogy polgármester ide,

Beleznay docens oda,

nekem a vezető óvónő a munkáltatóm.

Anyáskodó, kedves nő, tiszteltük egymást, de sosem voltunk nagy barátnők.

Fel szeretnék mondani,

amilyen gyorsan csak lehet.

Ijedten nézett rám.

Még ez a tapasztalt nő is félt a hisztitől.

Nem riszálom magam,

eldöntöttem.

Légy szíves, nézd meg, hogyan

mehetne ez a leggyorsabban

és simán. A projekt se sérüljön.

Baj van Zelma? Összeszidott Lajos?

Nem, semmi baj nincs. Csak ki szeretnék lépni, elmenni.

Intézkedj légy szíves.