Egyszercsak beütött a krach, a pláza, ahol Vanda a gyerekmegőrzőt és a tehetséggondozó-fejlesztő központot működtette, gazdát váltott.

- Mondhatni, a világtörténelem avatkozott az életembe. Vanda ugyanis kijelentette, hogy ő a régi tulajdonos barátja, hosszan mérlegelt, de nem marad az újjal. Amúgy is elege van a gyerekzsivajból, sivalkodásból, nagyhangú és elégedetlenkedő szülőkből.

Különös hangulatban mentem haza aznap, különben is, mintha minden és mindenki megőrült volna. November vége volt, de tavaszias idő, az előző napok esős-párás levegőjében hersegően zöld lett a fű. Itt-ott rügyek, bimbók. Kilencágra sütött a nap, pamutruhában és könnyű cipellőben lépkedtem, úgy éreztem, valami kezdődik... nem azt, hogy végződik. Mindenféle kerülőket tettem, jól esett a zsonga tömegben mászkálni, mintha valami ünnep előestéje lenne. Illetve nem is, mert egy ünnep előestéjén mindenki idegesen cipel valamit valahova, csak a fiatalok utaznak üres kézzel, gondtalanul vagy egészen sajátos gondoktól terhelten a négyeshatoson.

Amikor hazaértem a kis lakásba, rám zuhant az egyedüllét. Az első gondolatom volt, hogy felhívom Liát, elújságolom neki a mit is? Elveszítettem a munkám, vagy ilyesmi? A különleges hangulatom nem múlt el, de lassan valami sajátos türelmetlenség kerített hatalmába. Céltalanul rakosgattam, recepteket nézegettem a kis notebookon, csak akkor jöttem rá, hogy mire várok, amikor megszólalt a telefon. Meg se néztem ki hív, már gördültek is a készülékből a gömbölyű szavak... Zelma, hogy van? Mesélje el, hívjon meg holnap reggelizni!

Söprés, felmosás... a WC-t is kisúroltam hirtelen, kritikusan nézegettem a függönyt a konyhaablakon, kicsit lógott. De nem tudtam eldönteni, hogy levegyem, kimossam, vagy csak visszacsipeszeljem ott, ahol kibújt, hát úgy hagytam. Úgy volt még másnap reggel is, amikor Kása megérkezett, egyetlen percet késett csak, őszintén szólva többre számítottam.

Komolyan vettem a reggelit, kitettem mindent, ami volt, kétféle szalámi, paprika,vaj, sajt, tea, kakaó, volt házi baracklekvárom is, kalács... a méz hiányzott az asztalról és a kifli.
Kása ironikus mosollyal evett, csak a második szelet kenyér után szólalt meg. Vegye át a bérletet Vandától. Belevörösödtem, a kiflit magyaráztam, hogy azt is hozni akartam a házbeli kis boltból, de már nem volt időm rá. Családias így együtt reggelizni.
Zelma, az én családias reggelim ma már megvolt, egy kétméteres deltás fiúval, és vacsorázni is vele fogok. Most ő pirult el, nem is láttam még ilyet, a borostán átütött a pirosság. Azért evett vagy három lekváros kalácsot, gyakorlatilag addig evett, amíg én, én pedig húztam az időt. Nem borult rám a mennyezet. Nem remegett a kezem, még a torkombagombóc is inkább oldódott mint növekedett.
Övé a lakás, nem akarta pénzért kiadni, én pedig szerettem volna, ha új életet kezd, Zelma.

Most is azt szeretném.

Ha ez egy film lenne, a főhősnő most felállna, és elkezdene kiabálni.
Mit érdekli magát az én életem, akárha régi, akárha új?
Mi köze magának ahhoz?

Ezt kiabálná a főhősnő, ebben biztos voltam.
Csak azt nem tudtam eldönteni,
hogy halkan kezdené
és lassan belehergelné magát,
vagy hirtelen
felcsattanna.

Abban is bizonytalan voltam,

hogy eltorzulna-e az arca kiabálás közben,

vagy csudálatosképpen megőrizné

vonásainak nyugodt,

harmonikus rendjét.