Az első januári napsütés hatására rendelt egy nyári cipőt. Kicsit kígyóbőröst, kicsit hegyes orrút, vagányat. A munkahelyén rendelte meg, lopva... előtte tízszer megnézte és eldöntötte, kell a cipő. Fiatal lesz benne a nyáron, könnyűléptű. A második januári napsütés egy virágboltba csábította, virágoztató tápoldatért, a korallvirágoknak. A boltban magyarázott is valamit a napsütésről, nagyon jó kedve volt. Hát hogyne lett volna, ott volt a Mangós papírzsákban a cipellő. Otthon fel is próbálta... kicsit szorított. Épp annyira, hogy azért fel tudta venni, csak kényelmetlen volt. Gyorsan vissza a dobozba, be a szekrény aljába... majd nyáron határoz róla. De legalább a virágokat belocsolja most azonnal. A tápoldat sehol. Kipakolt, bepakolt, megnézte, hogy talán már a helyére tette volna, csak nem emlékszik? A fene. Visszamenni érte? Pár száz forintért mégse. Legalább ne dumált volna, mint a beszélgetős öregasszonyok, olyan lesz lassan. Ráadásul egy megállónyira.
Gyűlölte attól fogva a megállót, pedig a postára ott kell leszállni, elkerülhetetlen. A virágosok ajtaja előtt mindig egy nagyot lépett... ott van bent az öregség... az árnyék, a szégyen. Legutóbb kajánul nézte, hogy ügyintézés miatt zárva voltak, amikor arra járt. Vigye az ördög az egészet.
Aztán jött a lomtalanítás, selejtezés, szekrényaljak felkutatása, Mangószacskó. Szűk cipő. És alatta, uramfia, hát persze, a tápoldat.
Visszakapta a fiatalságát. Aztán hosszan próbálgatta a cipőt, a tükörben is megnézte benne magát, pedig a cipőknél semmi értelme...