Z. alszik
Szombat déltájban hívott, majdnem ugyanakkor, mint legelőször. A különbség annyi, hogy nekem nem sistergett a rántás a tűzhelyen, nem volt betárazva a mosógép, sürgés-forgás helyett kábán lengedeztem a lakásban.
- Zelma vagyok! - a hangsúly azért majdnem a régi. - Délután? Számíthatok rád? Szépen süt a nap, öröm ilyenkor kimozdulni.
A kérdés és a modoros cifrázás, a szép időre való hivatkozásom már a rossz előérzet része volt. Zelmát nem kell noszogatni, ha menni vagy jönni akar, jön. Legfeljebb a szekrény előtt feledkezik egy kicsit hosszabban, mint amennyire ideje van. A legutóbb sikerült egy teljesen szöszmötös szürke nadrágban jönnie.
- A fekete nadrág volt a bordó pulcsival, de aztán a fekete kardigánt is ...
Az erkélyükről egy parkolóra lehetett közvetlenül lelátni, 1965-ben vagy 66-ban ez is olyan hallatlanul elegánsnak tűnt, az erkély, a parkoló és a kockaház is, amiben laktak. Zelma valósággal rajongott akkoriban a kockákért, saját szépen ívelt ablakaik, csigalépcsőjük, az ananászt és pálmalevelet formázó vaskorlátok majd úgy negyven-ötven év múlva lesznek számára olyan nosztalgikusan vonzók. De Zelma most még csak 8 éves, amikor kócos-göndör fekete fejét kidugja az erkélykorláton és nézi az egyenes sorokban álló autókat. Szerette Sophie-ék lakását. Akkoriban nem hívtak annyi kislányt még Zsófinak sem, Kati, Zsuzsa, Mari, Erzsi járta, Sophie-nak meg végképp senkit. A lakás igazolta az extravagáns várakozásokat. Zelma ott ...