Az erkélyükről egy parkolóra lehetett közvetlenül lelátni, 1965-ben vagy 66-ban ez is olyan hallatlanul elegánsnak tűnt, az erkély, a parkoló és a kockaház is, amiben laktak. Zelma valósággal rajongott akkoriban a kockákért, saját szépen ívelt ablakaik, csigalépcsőjük, az ananászt és pálmalevelet formázó vaskorlátok majd úgy negyven-ötven év múlva lesznek számára olyan nosztalgikusan vonzók. De Zelma most még csak 8 éves, amikor kócos-göndör fekete fejét kidugja az erkélykorláton és nézi az egyenes sorokban álló autókat. Szerette Sophie-ék lakását. Akkoriban nem hívtak annyi kislányt még Zsófinak sem, Kati, Zsuzsa, Mari, Erzsi járta, Sophie-nak meg végképp senkit. A lakás igazolta az extravagáns várakozásokat. Zelma ott látott először valódi műanyag műgyümölcsöt, kedvtelve és álmélkodva kapargatta a citrom és narancs rücskös héját, aminek nem volt semmiféle illata. A miniüveg-gyűjtemény nagyobb részét azóta sem látta életnagyságban. A Cointreau szögletes üvegét szerette, meg valami tintásüveg -forma ugyancsak szögletes üvegcsét. Ilyen érdekes kis üvegben hordta be Sophie a sápadt-sárga italt is nap mint nap az iskolába, lassan szívta, irigyelte mindenki. Látszott, hogy narancslé van benne, az sem volt mindennapi akkoriban, de Sophie azt mondta, sósavpepszin. Valami gyümölcslével hígított étvágygerjesztő gyógyszer volt, mert Sophie sovány volt, állítólag betegesen az. Ez szörnyen bánthatta a szüleit, a golyóforma kedélyes apját, aki vállalatigazgató volt, mégpedig valami olyané, ami nem is volt állami tulajdonban... vagy mégis? Mindenesetre  francia autója volt, Rönó, azt mondták, jól is hangzott a neve, de nem volt olyan szép, mint mondjuk egy Wartburg, nem volt annak a kis Renault-nak rendes autóalakja. Az édesanyja kifejezetten molett volt, csupa gömbölyűség testén elképesztően elegáns ruhák, bundák, párnásan is horgas ujjain aranygyűrűk sora. Ezt a sok csodát csak futólag látta Zelma, de a műcitromok és a pöttöm üvegek önmagukban is imponáltak neki.

Sophie körül minden olyan titokzatos volt, neki szabad volt kenyeret vennie a napköziben az ebédhez, vagy róseibnit rendelnie, ha nem ízlett az ebéd vagy elrontották a rendelést és eggyel kevesebb adag érkezett. Mert ez a napközi egy hivatal belsejében volt, olyanban, ahova se madár, sem gyerek nem jár szinte soha, de az ottani dolgozóknak biztosították ezt a kis kedvezményt, hogy a gyerekeiknek berendeztek egy csinos kis osztályterem-félét egy kieső folyosószakaszon, nevelőkkel, német-tanfolyammal. Zelma a keresztanyja révén került be ebbe a kis külön világba, a keresztanyja pedig valami ismerőse révén helyezte el itt a előbb a saját lányát aztán Zelmát is.

Érdekes lenne most megszakítani a történetet, és leírni, ki mindenki került ki abból a kis közösségből, ami különösen azért fantasztikus, mert mindez egy is vidéki város zártkörű "klubja" volt, ahova Zelma is bekukucskálhatott egy résen.... , de ne szaladjunk előre. Elég legyen annyi, hogy tv-nézés közben néha a odabökött képernyőre, és mutatta Liának, hogy no ez is odajárt a napközibe. Némelyikükkel a médiahírnév ellenére felnőttként nem szívesen állna szóba. 

Történetünk idején Zelma kissé elfogódottan állt a négyszárnyú ajtónyílásban, Sophiék nagyszobája és a kisebbik között, elfogódottan nézte a szendvicsekkel megrakott asztalt, amiről ezúttal hiányzott a műgyümölcsös kerámiatál, volt viszont sok színes szívószál, kistányér, poháralátét - ugyancsak modern műanyag színpompában - és alig várta, hogy átadhassa a kissé meggyűrődött selyempapírba csomagolt pöttyös könyvet, amit a nyolcadik születésnapra hozott. Lesz majd fagyitorta is, csak még nem hozták, dicsekedett az ünnepelt. Ezt el sem tudták képzelni, akkor, 1966-ban, a fagyitortát. Később valóban meghozták, munkáskülsejű szállítók csengettek, nagy szürkés pléhbödönt cipeltek, olyan színűt és akkorát, mint Zelmáéknál a mosófazék. Abból nagy ámulatukra kivettek egy egészen kicsinek tűnő kerek pléhtárgyat, bonyolult kapcsokkal szétnyitották, és tényleg, ott volt a közepén a fagyi. Ilyet akkor még egyikük sem látott, csak tölcsérből nyalható vaníliát, epret, csokit. ezt kisvillával kellett enni, tányérból. Kemény volt, rágni kellett vagy egyben lenyelni, nyelték hát ámuldozva, és várták a bújócskát. Ebben egyeztek meg. A szülők eltűntek valamerre, úgy látszik, több szoba is volt...  így aztán birtokukba vették a két szobát, szék mögé, ágy alá bújtak, de Sophie-t zavarta, hogy mindig megtalálják... pedig ő volt az ünnepelt. Nem tudni már, ki volt a következő hunyó, talán az ugyancsak vékonyka Dobó Viola, a helyi kárpitosmester egyetlen lánya, lényeg az, hogy ezúttal nem találták Sophiet. Eleinte nevettek, aztán szólongatták, és amikor már csaknem megunták a dicsőséget, megmozdult valami a feltornyozott textíliák közt... Sophie ott volt, az ágyneműtartóban. Ilyen sem volt sehol, az ágyat vagy csak letakarták reggelenként, vagy a rekamié alsó fiókjába dobálták be a paplant-párnát, itt viszont egy külön kis építmény szolgált erre a célra. Sophie diadalmasan mászott ki éppen, mint a játék abszolút nyertese, amikor Zelma látta, hogy hirtelen elborul az arca... A kisszoba felől ugyanis belépett Sophie anyja, egyetlen ütemnyi csönd után rikácsolni kezdett, fél kézzel kirángatta a pehelykönnyű kislányt a puha párnák közül, a másikkal lendületből keverte le a pofont.

Szótlanul menekültek haza, Zelma még az ajtóból sajnálkozva visszanézett, de elkapta a szemét dacosan könnytelen barátnője piros arcáról.

Az utolsó kép egy kistányér volt, amin összefolyt tócsává olvadt a parfé.