Mottó: Anyának lenni... középkorúan is varázslatos. Meg persze bonyolult. Néha gondterhelt. De legfőképp varázslatos. Mert aki anya, az nem csak a gyerekei anyja, hanem valamiképp anyja az összes jelenkori és jövőbeni gyereknek.

Nem zavarok?  - kérdezte Zelma, amikor felhívott ma 7 óra körül. Nem zavart, de igaz, ami igaz, csak pár perce nyitottam ki a szememet. Bár közös blogunk nem hozta meg a várt eredményt, Zelma csaknem három éve úgy érzi, életének fordulatait, sőt, gondolatait is azon melegében fogadnom kell. A mai szerény kezdése szokatlan témát sejtet.

Ma van Anyák Napja - kezdi még mindig lágy hangon. -  Ilyenkor mindig elgondolkodom. A babán, aki már felnőtt. Milyen furcsa érzés egy felnőtt anyjának lenni, ezzel nem tudok betelni. Mert azért mégis anya az anya...

- Mi történt, Zelma? - kérdem gyanakvóan, mert a történet így első hallásra túl hosszadalmasnak ígérkezik.

- Emlékszem, amikor Lia, olyan 12-13 évesen először húzta le nekem egy eperfa ágát, eprésztünk, és ő jobban elérte... torkomon akadt az eper. Mert ahhoz voltam szokva, hogy én adok, én segítek, én szervezek... az volt az első ilyen momentum. Vagy akkor kaptam észbe?
Azóta persze lassan barátnők lettünk, anya-lánya... , de tegnap megint elgondolkodtam.
Színházba mentünk, az volt az ajándékom. Lia először azt ígérte, meglátogat szombat este, aztán az utolsó percben felhívott, hogy öltözzek, a Belvárosban találkozunk. Nem volt jegy nála... aznap vette a jegyet, de valamit magyarázott, hogy már egy hete nyomon követi, mert itt meg ott le lehet olvasni, hány jegy van még az adott előadásra, hova szólnak... és a maradékot az utolsó nap beteszik a félárasba. Ha gond lett volna, megveszi egészben, de így mégiscsak jobb, nem? Maradt pénz egy kis csokis süteményre is.

Amikor a bejárathoz érkeztünk, elővette a telefonját, az okost, elkezdte pötyögtetni, és azt nyújtotta oda a jegyszedőnek... aki a vonalkód olvasóval leolvasta a telefonról a jegyet. Figyeltem az arcát, de a szeme sem rebbent.

Azért mondhatott volna annyit, hogy milyen okos-ügyes az Én Lányom...