Ha nem lenne internet, én feltaláltam volna. No nem technikailag, használatilag. Nem tudom, hogyan, de lenne. Mint más nő a púderdoboz fedelébe, sminktükörbe, úgy nézek a felnyitott képernyőbe. Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb... á, nem szép szeretnék lenni, hanem tudni, hogy milyen? Milyen vagyok? Milyen és miért?
(Grimmék beszélő tükre maga az élő, interaktív net, hát nem? )

Ha feltaláltam volna az internetet, rögtön következőleg a blogolást is. Tükröm, tükröm...? Leírva érti meg az ember saját magát, legalább részben, mert a teljesség ugye, elérhetetlen. De leírva minden történet állóképpé válik egy pillanatra, a stílustól függően akár alaprajzzá, röntgenfélvétellé. Rá lehet tekinteni, végigpásztázni a részleteket, rejtett részleteket is.

És akkor még ott vannak az olvasók. Visszajeleznek hébe-hóba. Tükröm-tükröm... Már az is visszajelzés, hogy olvasnak, ólomcsizmás és  lebegőcipellős napjaim története nekik is mond valamit.

Vagy, ha nem is írnak vissza, ott az olvasottsági statisztika.

Valaki ma hajnalban olvasott. 03.35. Csak ismerős lehetett, másképp őrizné a statisztika a keresőszót is. Fejfájós álomtalanságban kóválygott  vagy  rám volt kíváncsi? Lefekvés előtt, vagy ébredés után? Valami régi bejegyzésre volt szüksége, vagy legfrissebb gondolataimra? Azt találta, amit keresett?

És egyáltalán, hogyan bírja ki, ugyanaz, aki hajnalban az életemet fürkészi, hogy erről semmiféle visszajelzést ne adjon?

Egy jelet, egy köhintést sem hagy nekem, pedig annyi a kulcslyukon is átszivárogna régmúlt idők háromdimenziósan is szűklátókörű optikáján...