Ki hinné, hogy csak egy lépés és...

Nehéz érezni! - kapok egy sms-t Zelmától. Ez a legújabb szokása, az sms. Messzire jutottunk a nagy, személyes kitárulkozó beszélgetésektől. A mailektől és a hadarós telefonhívásoktól is. Talán az éji óra miatt...

-  Nehéz érezni, folyton gondolkodom helyette, de azzal nem jutok messzire. Viszont valamire nagyon büszke vagyok, - folytatja. Elseje van, és nekem az új szelvény ott volt reggel a bérletemben. Semmi keresgélés, 2 napja bekészítettem.

Tényleg elseje van, október elseje, még vagy fél óráig.

Z. gondban van. Z. szomorú. Megkérdezte Őt, vagyis nem is kérdezte meg, hanem elmesélte neki, hogy mostanában szomorú. Végigfejtették ketten, persze csak telefonon, hogy mi lehet az oka, és Ő elmondta, hogy mit tenne ebben a helyzetben. Azt is, hogy Z hogyan tudna maga dönteni. Játssza el magában gondolatban az eshetőségeket, a lehetséges kimeneteket és próbálja csak ki, mit érez/ne ekkor és mit akkor.

Ekkor Z-nek egy régi eset jutott az eszébe, még a posztgraduális egyetemi időkből, amikor az ország akkori leghíresebb pszichiátere tanította. Egy szerepjátékot kellett volna eljátszaniuk, és Z. kiszállt, azzal a magyarázattal, hogy nem tud felelősen gondolkodni egy fiktív helyzetben.

Most is valami ilyesmit magyarázott, de erre Ő ...