Lehet, hogy én egy szörnyű vagyok? Zelma először sms-ben küldte ezt a kérdést aztán benyitott hozzám délután.

Lehet, hogy én egy szörnyű vagyok. Már nem kunkorodott kérdőjel, de a "lehet" szócska még adott nekem egy kis mozgásteret.

- Milyenféle szörnyű? - kérdeztem vissza a biztonság kedvéért.

- Férfiakkal vetélkedő nő. Az nagyon szörnyű. Zelma hangja most nem volt harcias, se kíváncsi, se hetyke, tárgyilagos sem, inkább szomorú. Úgy éreztem azonban, hogy nem maga miatt, hanem a világ miatt az.

- Amikor az EU-s programban dolgoztam, amiben úgyis annyi bajom volt, - kezdte a történetet - egyszer be kellett menni valami főhatósághoz, itt Pesten. Rengeteg papírral jöttem, amiket százszor átnyálaztam előtte, hogy ne hiányozzon semmi. Tele volt a fejem adatokkal, kérdésekkel, válaszokkal, és akkor  a pasas, valami vezető, akinek hiába nyújtogattam a papírokat, ott kezdte, hogy milyen csinos vagyok. Vadidegen volt pedig. Hogy forduljak csak körbe, milyen érdekes rajtam ez a pelerin, ezt mondta ahelyett, hogy leültetett volna, megnézte volna az iratokat. Zavaromban megfordultam, de aztán kapcsoltam...  lángba borult a fejem a bosszúságtól, és azt mondtam, na, most fordulj körbe te is. Nézett, úgy nézett rám, mint egy béka, kimeredt szemmel. Nevetni próbált, de látta, hogy nem viccelek. Tudta, hogy egy ilyen EU-s programban fel is jelenthetem ezért, pedig nem bántott, csak otromba volt. Szexista. talán ezt is tudhatta, csak nem értette.
Fordulj körbe, ahogy én, kötöttem az ebet a karóhoz. Körbenézett, a titkárnői igyekeztek levegővé válni, félig behúzta az ajtót, és annak a takarásában megpördült... 

Tudtam, hogy nekem van igazam, mint azóta is annyiszor. Tudom, hogy igen, nekem van igazam de ... egy szörnyű vagyok, nem?