Messziről észrevette, ahogy jött szemben azon a széles úton, minden porcikájára az ismerősség jóérzésével nézett. Póló és nyári nadrág volt rajta, játszottak az anyagok a puszta bőrén. Aztán odaért, egészen közel... és megdöbbent, mert mintha tejüvegen át látta volna. Ott volt, ő volt, minden vonása ismerős volt, azt se mondhatná, hogy az egész ember valahogy idegen lett volna... csak, mintha tejüvegen... mi adja ezt a hatást? Az érinthetetlensége. Zelmának, amit nem lehet megérinteni, az nincs. Ő az, aki a jeges vízbe is belemártja az ujját, megsimítja a fa kérgét, falat, téglát... mohos követ, az embereket is... csak Őt nem lehet, most nem lehetett. És még azt sem tudta, miben bízzon, hogy egyszer majd megint lehet, vagy egyszer majd megszokja, hogy nem. Ez a tejüveg aztán mindent elrontott, belefurakodott a beszélgetésbe is, nem mondta el, hogy mitől fél, pedig ezt szerette volna... néha gyenge az ember és nincs kinek. Egyikük sem mondta el, mitől fél... csevegni meg nem tudnak, bár megpróbálták. Hiányérzetük maradt.
A laptopot Kása nála hagyta. Zálogul.