Z. megszokta, hogy minden nap kap pár sort Valakitől... öröme nem volt maradéktalan, mert jobban szerette a személyességet mint a virtualitást, de megszokta a leveleket, és hiába nem akarta, már számított is rájuk.
Aztán jött egy fontos nap az életében, nem Nagyon Fontos, csak a mindennapi gyűrődések közül kiemelkedő, munka-ügyek, pályázati döntések... és elébement a levélnek. Megosztotta izgalmát, örömét... és nem jött semmilyen válasz.
Délig sem. Délután egy félsoros életjel, nem is a címére, hanem egy közösségi oldalra, valószínűleg telefonról, sebtében, kapkodva... . Aztán megint semmi.
Késő este átnézte a közösségi oldalakat, hogy vajon járt-e arra a Valaki.
Biztos volt benne, hogy nem, mert ha gépközelben lenne, a Valaki neki is írna... de mégis megnézte. Mégpedig - ez magát is meglepte - kiszáradt torokkal.
Aztán késő este, inkább már éjjel minden kikerekedett.
A kiszáradt torkon még egy kicsit morfondírozott volna - nem árt tisztában lenni saját érzéseinkkel -, de így, hogy megnyugodott, hirtelen elnyomta az álom.