Nem, semmi baj nincs.

Csak ki

szeretnék lépni, elmenni.

Intézkedj, légy szíves.

És mi történt ezután, Zelma?

Hát, éppen ez az érdekes, nem történt semmi.
Én dolgoztam szorgalmasan,
talán még jobban,
béketűrőbben is mint eddig.
Őszintén szólva még az is átfutott az agyamon, hogy mért kellett ebből ügyet csinálni,

megy ez, mint a karikacsapás...

Tervezgettem,
dolgozgattam
és csak egy nagyon pici hideg kavics volt
valahol legbelül.

Délután Gábort a szokott pózban találtam, tévézett, közben a fején a rádió fejhallgatója. Lába az asztalon. Ebben a multimédiában teljesen elmerülve csak valami ajtócsapódásra nézett körül. Látnia kellett, hogy egy ideje itthon vagyok, mert már átöltöztem, tálcára tettem egy-két falatot magamnak.

Neki is.
Ettől zavarba jött, egy mosolyt,

vagy inkább grimaszt

eresztett felém és visszafordult a tévé felé.
Valamiért a lábamból indult, és csak nagyon lassan ért a fejemig a düh... a szégyen.
Hogy így élek, hogy ezzel megelégszem.
Haragból nem válunk, ezt szokta mondani a legjobb barátom.
De lesöpörtem őt is gondolatban.
Oda kellett volna csapni a tálcát - ezzel megúszhattam volna sok mindent.

De ehelyett kivártam a reklámszünetet.
Akkor Gábor újra felém fordult, ugyanazzal az üdvözlésnek szánt grimasszal.
Intettem, hogy vegye le a fülest is.

Csak félrehúzta.

Nehogy azt hidd, hogy arra pályázom, hogy majd együtt ülünk a kandalló mellett!
Felemeltem a hangom persze.
Gábor nem szólt semmit, egy ideig követte a mozgásom a szemével, hogy felmérje, mi várható.
Hülye vagy - mondta végül és visszafordult a tévéhez.

Bennem csak forrt minden, a minek élek és a mostantól majd...

A hideg kavics határozottan nagyobb lett, de valahogy kényelmesebb is.
Helyére zötykölődött ott benn.

A projekttel mi történt, Zelma?

Semmi, az égvilágon semmi. Hetekig senki sem szólt hozzám.
Aztán egy keddi napon átjött a helyettes. Az óvodából. Vagyis én voltam a vezetőhelyettes, de volt valaki, aki ellátta a feladatokat, amíg én  - ugyebár - a Zöld Óvoda programmal voltam elfoglalva.
Ki szeretnénk adni havonta egy szombatra a nagytermet. Az udvart. A pingpongszobát.
Kell a bevétel. Oldjuk meg, a lakóközösség hosszú távra kéri. Grillezni fognak, beszélgetni, társasozni. Sportolni. Kell a bevétel, a Program nem tart a végtelenségig. Meg hát...
Meg hát semmi köze az óvodához. Nyilván ez volt az elnyelt félmondat.

Naptár, karikák, csillagok...

szerencsére megtaláltuk a havi egy szombatot.
Az Alapítványra fizetnek majd érte... nem kell számlát adnunk, ez nem vállalkozás így.
Kössetek legalább egy együttműködési megállapodást velük.

Te, és nem hallottál valamit rólam?

Jaj nem, lemaradtam valamiről?

Visszakísértem az óvodába és bekopogtattam a vezetőhöz.

Szinte rátörtem.

Edit, hogy áll az ügyem!

Szia, puszi, de jól nézel ki!

Gyere, én is most reggelizem!
Anyukám sütötte, kuglóf.

Terített gyorsan nekem is, ettük, morzsáltuk a kuglófot.
Almalé volt hozzá, meg kávé. Talán kapuccino. Porból, de álomcsészében.

Újra nekiindultam.
Edit, hogy áll az ügyem?
A melyik ügyed?

Hát a kilépés. Vagy felmondás, vagy mi.

Te komolyan gondoltad? Azt hittem, kicsit fáradt vagy.
Ha én mindenkinek intézném a kilépését, aki hisztizett már itt az irodámban.
De most istenien nézel ki, mondtam.

Edit, az nem rinyálás volt. Eldöntöttem. Mondtam akkor is.

Felnézett rám. Letette a kuglófot. Félretolta, kortyolt a kávéból.
Előttem van az a kecses mozdulat, ahogy a kávét letörölte a szája széléről, de

a rúzsa érintetlenül szép maradt.