Itt vagyok...
Napsugarasan és borzasan, erősen, de mulandóan. Csápokat nyújtva kifelé, felfelé és a jövőbe.
Síkospálya
... az esik seggre, aki óvatosan lépeget.
Compass?
Néha úgy látom az életem, mint egy puzzle-t, ahol az elemek egyenként amorfnak és esetlegesnek tűnnek, de aztán kiderül, hogy tökéletesen illeszkednek egy másik amorf és esetleges szemhez, így minden időpillanapban van egy tökéletesnek tűnő, torzóban végződő darabom... Ez a kép sok kérdést vet fel.
Mindjárt az első, hogy vajon tökéletessé válik-e a végére, vagyis befejezett egészet alkotva kerül-e majd az utolsó elem az építménybe.
A másik kérdés a determináció kérdése... ez a puzzle-hasonlat oda vezetne, hogy van egy világnagy, vagyis életnagy puzzle, én csak "aktív megfigyelő" státusban veszek részt a kirakásban.
Persze ez elvihet abba az irányba, hogy az adott amorf és esetleges darabkák a maguk amorf és esetleges ...
félelem determináció bátorítás
Elmosódottan
Vannak korszakok, amikor csak elmosódottan érzékelek mindent. Most egy ilyen korszakban vagyok. Öröm, bánat, bosszúság, élmény, melegség, hidegség, olyan foltszerű, oldott, az alapanyag sem nem édes, sem nem sós, a sanyarú nem olyan éles, a keserű ízek mulandó kalandok, a rémálmok nem tartanak soká... a nyár teszi,... vagy a hangulat teszi a nyarat?
Egy rossz van az egészben, a hitetlenség, semmi nem tart tovább, mint a pipacs szirma...