Zelma hazaérkezett.

"A sors úgy hozta,   írta egy kedves e-mailben - hogy múlt vasárnap keresztülrohanhattam Velencén. Hálás voltam a jó sorsomnak, bár az a pár óra elég nyűgletős volt. Két város és így a két velencei pályaudvar közti vonatátszállást használtuk ki egy kis kirándulásra, de álnokul nehezedő csomagokkal, tízen, középkorú nők, csoportban, melegben, tömegben, szoros időbeosztással...
Ráadásul mindenütt fiatalemberek ugrottak elénk és állták az utunkat, szelfibotot toltak az arcunkba, vegyük, vigyük, fényképezzük önmagunkat a festői háttérrel. Azon gondolkodtam, hogy vannak, akik számára Velence is csak egy háttér, körítés, egy alkalom, jól áll az arcszínükhöz, az imázsukhoz, mert lényegében nem Velencét, hanem magukat keresik.

De Lia azt mondta, ez csak a mostani ifjúsági kultúra része, és éppen ez a lényege, hogy különféle helyszíneken lefényképezik magukat az emberek. Mintha ez megkönnyebbülés lenne, hogy az egész ifjúság magát keresi... "