Nem értettem pontosan, hogyan alakul ki egy hosszúkás vonal a pulóver vagy blúz kivágásában attól, hogy valakinek két gömbölyű melle van. Nálunk a családban kis félbarackok voltak, peckesen, semmi vonal... Még büszke is voltam rá, hogy "mi nem vagyunk olyanok", bár azt is éreztem, ez olyan szükségből erényt kovácsoló büszkeség, nem az igazi. Uszodában nőttem fel, láttam mindenféle nőket öltözni-vetkőzni, de soha nem láttam az átlényegülés pillanatát, a felöltözött nőt nem értettem. Hát persze, hogy nem, mert nálunk itthon nem dívott a melltartó viselet, ami a vonalakat kialakítja. Pedig hol voltak a hatvanas években a XXI. század bonyolult melltartói, az emelő, szorító, szűkítő és bővítő kalodák, amelyek varázslatosan csini egyenmelleket alakítanak a női sokféleségből. A női mell kíváncsivá és vágyakozóvá tett, nem csak a szép, hanem a rengő és csüngő mellek is. Sőt, ezek talán a szabályosaknál is erősebben hatottak, mert nem puszta esztétikum, hanem rejtély volt számomra, zavarba ejtő méghozzá, mert mind megszerezhetetlenül a másé. Eljött ugyanis a pont, amikor látszott, a félbarackokból soha nem lesz egész, hogy nagyobb gyümölcsökről ne is beszéljünk.

Aztán 14-16 éves korom táján megvettem valami nem is tudom mit, műszálas anyagból készült fehér-drapp,osztatlan, kosár nélküli kis semmit, bugyi is volt hozzá, 42 forint az egész, kigazdálkodtam a heti vagy havi? 25 forintos zsebpénzemből.

És hordtam boldogan, igaz, hogy elölről alig domborodott, de hátulról a blúzon áttűnően mégiscsak látszott, hogy van rajtam Melltartó.