Zelma az ünnepekre hazautazott, na nem mind a három napra, de másfélre. Ez a Pünkösd valahogy nem kapcsolódott össze hagyományokkal, se tojást hímezni, se fenyőfát díszíteni, halazni, mákozni nem kellett, hát ráért. Gábor olyan volt, mint egy közlekedési lámpa, hol zöldre, hol pirosra váltott, de leginkább sárga volt.

Barátságosan üdvözölte, tárgyszerűen megbeszélték folyó ügyeiket, mármint a hivatalosakat, szomorúan jutott néha az eszébe, hogy Zelma már semmilyen értelemben nem az övé... ilyenkor agresszívre váltott.Gábor olyan fájdalmasan tudott agresszívvé válni, olyan lett ilyenkor, mint aki az életéért harcol, azt is utolsó erejével... Nem volt kellemes másfél nap, de elviselhető.

Ha már kitört a nyár, Zelma átnézte a ruhás szekrényét, be tud-e újítani valamit a szekrény-turiból, valami elfelejtett, de alkalmas darabot... és igen, talált egy bélelt, de könnyű, húzott térközépig érő szoknyát, pasztellkék, halványlila és barackszínű virágokkal hófehér alapon... valahogy olyan hordhatónak tűnt. Felpróbálta, jó volt.

Már otthon jutott az eszébe, amikor az út porát a kádban öblögette, hogy azt a szoknyát eleve egy turkálóban vette, a munkahelyén, olyan harmincöt évesen. Mondták akkor, hogy a művház büfésnője is meg akarta venni, csak nem volt nála elég pénz. A büfésnő olyan 42 lehetett akkor, Zelma harmincas évei összes öntudatával megmosolygta... még jó, hogy én vettem meg... 42 évesen ilyen szoknyát... atyaég!
Atyaég.