Néhány nap múlva továbbfejtegettük, hogy is van Zelmánál ez a gyanú... miért is gyanús magának.

... szóval, ha körülnézek, hol is vagyok most, hol tartok, akkor bizony azt látom, valami hulláma ért el az "öregedésnek".
Nem külsőleg, hanem úgy egészemben.

Nem az egészségről van szó, én 23 és 30 éves korom közt nagyon beteg voltam, aztán elmúlt... vannak persze megrendülések, de ezek önmagukban nem okozhatják ezt a lassú, de átfogó távolodást.

Nehéz megragadni, hogy hol lakik bennem ez az érzés... távolabb léptem egy kicsit sok dologtól, amit eddig fontosnak tartottam, amiért éltem-haltam.

Megértőbb vagyok a gyarlóságokkal, bizonytalanabb a saját igazamban.
Leszűkült az alap-és megfellebbezhetetlen értékek köre. Nagyjából a gyerekemre... hogy neki, érte (és magamért) én tartozom felelősséggel, de elbaltázott szakmapolitikai döntések miatt már kevésbé aggódom, mint 1-2 éve.
Kevesebb a lelkesedés, a tűzbemenés.
(Lehet, hogy így is több van bennem abból, mint a jó átlagban... de én észlelem, hogy fogy.)

Az álmaim... a mai köveken nyugszanak. Azok megtartásán, cizellálásán legfeljebb.
Abba kapaszkodom, hogy milyen keményen megdolgoztam mindenért, mennyi szakmai tapasztalatot (tudást?) összegyűjtöttem, ezeknek kamatozniuk "működniük" kell a jövőben.
És hát igen.. kezdek gondolkodni (még csak gondolkodni) azon, hogy többet ér egy hétköznapian csordogáló emberi kapcsolat, mint az izgalmas-kalandos élet...
Nem vagyok biztos abban, hogy mi újat fogok a jövőben teremteni. Inkább átfogóan is az emberi kapcsolatokra figyelek.
Inkább a jelenre, kicsit a múltra is, én, aki olyan nagy újrakezdő voltam 50 körül...