Lia

Én is azok közé tartozom, akik rögtön észrevették, hogy "másállapotban" vannak. Tudom pontosan, hogy egy péntek délután fogantam meg, és rákövetkező hétfőn már úgy mentem dolgozni, hogy reggel be kellett mennem a boltba tejért, árultak hűtve olyan kis tejfölös pohárral, egyet rögtön ott meg kellett innom, egyet felvittem a munkahelyre, de talán 10 órakor már mentem újra a boltba, ebédszünetben meg a patikába tesztért.

Néha vannak helyzetek az életünkben (jó és rossz egyaránt) amikor valamit tudunk, de mivel lehetőségünk van arra is, hogy bizonyságot nyerjünk, addig "egérutat" adunk magunknak, és csak fürdünk (vagy rossz esetben borzongunk) a jó (vagy a rossz) ígéretében. Ilyen volt nekem az a munkanap, haladtam, dolgoztam szaporán, elég későig, de 5 percre laktam a munkahelytől. A teszt természeténél fogva a wc-ben intézendő, ezt egy kicsit méltatlannak találtam.

Szédültem, amikor a csíkokat megláttam, az megint egy tudás-szint volt, de még vagy kétszer-háromszor elolvastam a használati utasítást, összevetettem az eredménnyel, hogy újra-meg újra megismételjem a bizonyságot.

A következő pont az ultrahang volt, még akkor is kb. 3 hetes lehettem csak. Az orvos rámutatott egy világos pöttyre a fényképszerű felvételen, egy duzzadt rizsszem méretre-formára... és én azt összecsókoltam ott a kórházfolyosón, egyedül álltam, sírtam-nevettem magamban, mint egy őrültféle, az is voltam. És úgy mentem haza, mint egy "kismama". Tulajdonképpen le se vettem 9 hónapig a kezem a hasamról, folyton simogattam, szeretgettem.
Rengeteg tejet ittam, erre emlékszem, meg túrót, húst. Éppen egy hosszú és megalapozatlan vega-korszakom volt azelőtt, nyilván kellett a babának a fehérje, kálcium. Reggelizni képtelen voltam valami túrós étel nélkül, volt, hogy egy vasárnap Gábor az egész környéket végigjárta motoron, amíg egy szerencsétlen, utolsónak maradt ökörszemet elhozott valami pékségből.
Nem voltam rosszul, nem volt hányingerem, nem, a legkiegyensúlyozottabb korszakom volt életemben, közben nagyon keményen dolgoztam és nagyon jól kerestem, könnyebbség volt persze a munkahelyemtől való sétatávolság,  nem kellett a városon átgyűrődnöm.

De lényegtelenek is talán ezek a részletek, hanem amit éreztem: mintha egy férfi várna babát hirtelen, én valahogy annyira lemondtam már erről és annyira nem tartottam magam ízig-vérig nőnek. És ez nem fiatal korban történt, ez egy kiforrott, 20 éve érlelgetett különállás volt a nőktől...

3 szálon futott az életem - az átlényegülésem - ettől kezdve. Voltak ezek a mindenféle vizsgálatok és egyéb kötelezettségek, amiknek hűen eleget tettem, és valahogy kívülről határozták meg a "státuszom", hogy én babát várok, ezek mindig újra meg újra valami furcsa bizonyságot adtak, hogy ez nem az én belső életem, nem az illúzióim játszanak velem.

A kórházi vizsgálatoknál ott tolták a kocsikat a sok újszülöttel, döbbentem néztem őket, azt értettem, hogy bennem  van... de el nem tudtam képzelni, hogy külsővé válik egyszer. Nekem a képzelet a valódi valóság, de nem volt miből táplálkozzon, sose volt még ott kívül gyerekem, hát csak figyeltem őket tágranyílt szemmel, hogy másoknál ez hogy történik. (Később rengetegszer aludtam úgy, hogy a pici 1-2-3 hetes pöhölyke babát a hasamra tettem, úgy éreztem, az az ő helye, biztos nekem volt erre szükségem.)

Minden olyan különösen szerencsésen alakult ahhoz, hogy a lelkem gömbölyítsem, a kórház például abból az utcából nyílott, ahol 18-22 évesen naponta a főiskolára jártam, ez például nagyon sokat jelentett, hogy ott mentem végig, ahol "fénykoromban", és én úgy is éreztem magam, mint egy fiatal nő...
Az egyetlen munkatársnőm 10 évvel fiatalabb volt nálam, de már 2 éves körüli gyerekkel. A lehető legjobban tudta, mit érzek, ugyanakkor egészségesebb volt a szemlélete... a nő babát vár, a baba fejlődik... és pont. Ez is sokat segített abban, hogy kereken éljem meg.
Ez mind a külső szálhoz tartozott.

A belső szál a babával folytatott állandó belső párbeszédem volt, bizony Júlia volt még ekkor, Lia csak sokkal később, talán tinédzserkorban. Egynek éreztem magam vele, ahogy egyek is voltunk, úgy gondoltam rá, mint hátralévő életem örök társára, egy meleg szeretetet éreztem oda a hasam irányába áramlani, és onnan felém is egy meleg szeretet áradt... az a feltétel nélküli szeretet, amit egész életünkben vágyunk.

Soha olyan magabiztos nem voltam, mint abban a kilenc hónapban, és nem görcsösen magabiztos... igen, mert akkor semmiben nem éreztem, hogy bárkinek bármit "bizonyítanom kell", a bizonyíték ott volt bennem, magáért beszélt.

Az is egy külső, de belsővé váló körülmény volt, hogy előzőleg ki voltunk költöztetve tatarozás miatt a HÁZ-ból, mindenki másfelé, és 1-2 éve költöztünk vissza, néhány  lakó volt még, aki születésemtől fogva ismert (az én szüleim már nem éltek akkor), mások kislány koromtól, volt, akinek  meg én dajkáltam a kicsijét valaha... szóval az is egy biztonságos meleg emberi közeg volt. Az utolsó hetekben az elsős tanító nénimmel is találkoztam az utcán, akivel előtte soha. Ez is valahogy természetes volt, ebben a fiatalnővé-átlényegülésemben, az elsős tanító néni... Először neki is természetes volt, hogy egy volt tanítványával összetalálkozik, aki babát vár... hogy múlik az idő... utána gondolt bele, hogy én melyik "évjárat" vagyok. Ámuldozva örült velem.

A világ szeretett engem akkor, és én a világot.
 
Szeptemberben fogantam meg, mire valami látszott volna, télikabátot hordtam, és abban az évben áprilisig kellett a kabát.
Akkor hirtelen lelepleződtem, nem nagy, de nagyon szép formás hasam volt, kérdezték a szomszédok jól látjuk?, nahát... és mikorra várod?
1 hónap múlva már szültem is, epret lehetett már enni, nyári ruhában járni.. május 29-e volt.

Az apja végig ott lehetett velem, akkor már létezett, de nagyon rendezetlen volt akkor még ez az apás-szülés, szabályok híján a császáron is végig ott ülhetett fejemnél, ez valahogy emberibbé tette az egészet, éppen ettől lett összességében nagyon szép élmény, mert nem úgy ment, hogy én, kiszolgáltatva az egészségügyi személyzetnek, hanem úgy, hogy mi ketten az apjával, és az egészségügyi személyzet valamiféle segítő szerepben.
És ahogy vágta a hasamat a doki, végig magyarázott, hogy mit lát a babából, milyen, mit csinál,  az apja felállt, belenézett a hasamba, ezt egy kicsit igazságtalannak tartottam, de ő is mondta, hogy mennyire helyes, mindene helyénlevő kisbaba van ott...

Aztán megmutatták nekem, megérinthettem egy pillanatra, könnyeztem persze - nem is tudom szavakba önteni mit éreztem, megint olyasmit, mint a sejtés meg a bizonyság... hogy én végig tudtam, hogy rendben lesz minden, de tényleg, itt van ő és tényleg úgy is van

nem fekete babahaja volt, hanem szőke, igazi szőke, a mi családunk sötéthajú, hát csak néztem, hogy hogyan, honnan jött ez a kis lény, teljesen más volt, mint a több újszülött

és az aznap 20 fokot eső hőmérséklet miatt egy hirtelen kerített takaróba beletették, nem voltak erre felkészülve, a hidegre, sírt a takaró alja, akkor sírtam én is, hogy miért nem csinálnak már valamit... de tudtam, hogy jó is ez a sírás neki... csak éppen megölelni nem lehetett többet, nehogy megfázzon.
és ilyen is Lia, hideg, visszavonuló természetű, miközben félszavakból értjük egymást...

Másnap reggel látom a pindurka kézen, hogy vért vettek tőle, kérdem a nővérkét, hogy miért... valamit válaszolt, én meg mondtam, hogy nem úgy értem a miértet, hanem úgy, hogy miért nem tőlem vettek, ha már venni kellett. És a fiatal nővérke csak nézett rám, nézett az arcomba, talán nem is értette, mit kérdezek, és én akkor fogtam fel, hogy ez a baba, ez a gyerek mostmár egy Másik ember.

Persze ez azóta is felfoghatatlan.