Az élet síkos pálya... és az esik többet seggre, aki óvatosan lépeget.

Zelma óvónő volt Budapesttől 60 kilométerre, egy kisvárosban.

Mosolygós, suhogóköpenyes, rendes, szorgalmas.

Olyan valaki, - így jellemezte magát - akinek a szülők szívesen „adják át” reggelenként a gyereküket, tudják, hogy fiuk-lányok megkapja a napi simogatás-adagját, ebéd után mese lesz, és nem video, délután pedig úgy vihetik haza a gyereküket, ahogy reggel bevitték, tisztán, jól fésülten, se orra - se fűzője nem lóg.

Saját gyereke is született,

egy kislánya,

Júlia,

aki

– ha már a neveknél tartunk –

Liának nevezte magát

és diplomás ápolóként dolgozott egy határ menti osztrák kórházban.

Zelma férje megismerkedésükkor a megyei levéltárban dolgozott történészként. Csendes ember, aki mindig szeretett elmerülni az apró részletekben, legszívesebben haza se jött volna esténként az iratok közül. De a levéltár is átállt lassan az elektronikus dokumentálásra,

egyre anakronisztikusabbá vált

a papírok között matató, koránál idősebbnek látszó ember, és egy kötelező létszámleépítésnél rá került a sor.

Mint annyi más diplomás kortársa, vállalkozó lett, előbb biztosítások eladásával próbálkozott, majd ingatlannal, de valójában nem érdekelte egyik sem. Amikor már hétszámra a tv előtt ült egész nap és majdnem körbenőtte a céltalanság, Zelma hirdetést szerkesztett, kinyomtatta az óvodatitkárral, hogy történelemből korrepetálást, érettségire való felkészítést vállal Ács Gábor itt és itt... de kevesen érdeklődtek a történelem iránt, a felvételizők pedig inkább Pestre jártak előkészítőre. Néhány tanuló azért akadt, de egyre unottabbá vált Ács Gábor, egyre ingerültebbé, hol elaludt már délután a tv előtt, hol egész éjjel olvasott, rádiózott, nem találta a helyét.

Lia Budapesten tanult, és ahogy lenni szokott, eleinte a „koliban” később albérletben élte a diákéletet.

Tudod, elindul az emberben egy

halvány kényelmetlenség,

átvált hiányérzetbe,

aztán feloldást vár.

Még nagyon sok idő fog eltelni,

amíg lassan felismerjük,

elfogadjuk,

aztán kibontakozik valami

és megtesszük az első lépést az újrakezdés felé.

Határozottan vagy tétován.

Számomra az első halvány kényelmetlenség a hallgatás volt. Nem csöndről van szó, mert már a lépcsőházban hallottam, hogy harsog a TV, tudtam, hogy tőlünk jön a hang... Gábor lecsúszva, félig fekvő helyzetben, a lába a kisasztalon... eleinte ijedten, később csak lassan, mintegy mellesleg vette le onnan, aztán egy idő után már sehogy... zoknis lába mellett a délutáni kávé kiürült csészéje, néha süteményestányér vagy nápolyi, keksz csomagolópapírja.

Gábor nem sörözött soha a tv előtt, inkább majszolgatni szeretett.

Általában arról beszélt, ha egyáltalán valamiről, hogy milyen kár volt Liának Pestre mennie, de ha már ott akar tanulni, hazajöhetne esténként, nem sok az a 60 kilométer. És itt elkezdte hosszan ecsetelni a lányukra leselkedő veszélyeket. Igazán akkor fordult rosszra a helyzet, amikor Budapesten eltűnt, majd a Dunából előkerült egy francia diáklány. Ács Gábor szinte naponta hozta fel a borzalmas esetet, és érzékletesen ecsetelte, mi minden rettenet történhet a fővárosban az ő egyetlen kislányukkal.

Zelma nem tudta, hogy mit érez, amikor hazamegy, csak azon kapta magát, hogy mindenre jelentkezik, továbbképzésre, önköltséges kirándulásra, hétvégi különmunkára, még az óvoda udvarának rendezésében is részt vett, csak ne kelljen otthon lennie, a fullasztó némaságban, az alvó vagy magába zárkózottan tévéző-rádiózó Ács Gábor társaságában, aki a

reklámszünetekben kapkodva, mohón evett

és ha még maradt ideje, balesetek és egyéb szerencsétlenségek történeteivel rémisztgette magát.

Valamit segített Zelma helyzetén, hogy vezetőhelyettesnek nevezték ki az óvodában.

Nem volt ez igazán siker, egy nevetős szemű kezdőnek kellett átadnia a Kisbéka csoportot, sóhajtva nézett utánuk hétfőn és pénteken, amikor az uszodába induláshoz zsivajogtak éppen az ablaka előtt, de a sok adminisztráció elfogadható okot szolgáltatott az esti munkára.

És persze újabb tanfolyamokra,

továbbképzésekre,

pesti utazásokra.

Ez a sok nyüzsgés a javára vált Zelmának, egyre több végzettséget igazoló oklevél került a komód jobboldali kisfiókjába. A balban Lia iratait tárolta, az most elég szellős volt, mert Lia sok mindent magával vitt Pestre.

A jobboldaliba viszont legutóbb beszorult egy oklevél, és mire kirángatta fiókostul, már csúnyán meg is gyűrődött.

Aztán egy nap váratlanul hívatták Zelmát, mit hívatták, a helyébe mentek, az önkormányzattól. És a polgármester kérését vitték szinte lihegve. Elsőre annyit értett Zelma, hogy Zöld Óvoda lesznek, és őt kérik fel, legyen a felelőse a programnak. Még átfutott a fején, hogy nem is tud festeni, de érezte, hogy itt valami nagyobb szabású dologról van szó,

festés miatt nem jöttek volna hárman is,

hanem kiküldenek egy festőt vagy közmunkást, esetleg egy műszaki emberrel.

Kiderült, nagyszabású pályázatot nyert az önkormányzat, sok-sok milliót, a gyerekek környezeti nevelésére. És Zelma lesz a program vezetője.

Az oklevelek között volt ilyesmi is, környezeti nevelés, egészséges életmódra nevelés... és másnap a polgármester felhívta rá a figyelmét, hogy projektmenedzsment tanfolyam is volt már, három is, amin részt vett. Honnan tudják ezek? Persze mindenféle bizonyítványból leadott egy másolatot a személyzetin, bizonyára onnan kérték ki.

Mi bízunk magában, Zelma, kiemeljük, itt az ideje, hogy fordítva is így legyen.

Vagyis?

Vagyis bízzon bennünk.

Projekt-teamet kell alakítani, terveket készíteni, költségvetést.

Szeretném, ha aktív lenne ebben, és

ha minden helyi erővel lenne majd megoldva,

nem olyan kicsi a mi városunk,

hogy ne lenne mindenféle szakember...

Zelma szédült, ahogy ment haza egyszer hallatlanul könnyűnek érezte magát, a másik sarkon meg, mintha köveket cipelne, de mégis inkább könnyűnek, lebbenőnek...

na nem vagyok én Tyereskova

még felrepülök a csodálkozástól.