Miközben Zelma nénisedik, én időutazást tettem Budapest belvárosában. Régmúlt és futurisztikusan hihetetlen jelenségek közt cikáztam. Mert egyrészt ugye ott laktam születésemtől 40 évig, így mindig a múltba lépek, másrészt azonban...

A banképület az apám hajdani munkahelye volt, ma székház, s mit sem sejt arról, hogy egykor Kohó és Gépipari Minisztériumnak hívták. Kohó... micsoda ósdi szó, fazolahenrikes és kommunistás egyszerre. De belül légkondi van, ma éppen melegebb, mint a kinti idő, hellyel és vízzel kínálnak, másfél órát foglalkoznak az ügyemmel, (döbbenetemre meg is kíván annyit), a vécére viszont csak csipogós kártyával mehetek ki, a személyimet kell letétbe adni. Lehet jogosítvány vagy útlevél is, biztosít a kisasszony. Jó vicc.

Innen 50 méterre osztottuk 1968-ban, 10 évesen Kapitány Péterrel a Világtakarékossági Nap prospektusokat, és húztuk évente a Békekölcsönt Attilával. Ezekért akkor pénzt adtak, zsemleszendvicset, minyont. A Világtakarékosságiért egy könyvet: Halló, itt Mátyás király. Ez is időutazásos volt, Mátyás az ultramodern hatvanas évekbeli Visegrádra csöppent, vagy fordítva, a hatvanas évek kukkantottak Mátyás udvarába?

Szóval nekem ne magyarázzon pénzügyekről egy öltönyösen mosolygós fiú... de szerencsére csak annyit magyaráz, amennyit muszáj. Ha elgondolkodom, kivár, nem ismétli meg hangosabban és tagoltabban ugyanazt. Kérdései igazán tapogatózóak, ha egy akadályt átugrom, rögtön emeli a szintet. Harminc perc alatt összehangolódunk, hanem értek valamit, érti, hogy mit nem értek benne. Háttérinformációkat is ad, olyanokat, amiktől nem függ semmi, de jobban megértem az országos pénzmozgás irányát,mozgatórugóit. 

Amíg a gép dolgozik, megkérdezi, hol a munkahelyem, mit csinálok ott, aztán ámuldozva hallgatja, hogy 10 ágyas szobában élnek még ma is tömegével emberek, ártatlanul, életfogytig, csak mert valami bajuk van. Őszinte együttérző ború suhan át az arcán, nem is kínzom tovább a férőhelykiváltással. Körülbelül 50 oldal dokumentum keletkezik, közben neten utalunk, mobilon is dolgozunk, rábeszél egy új alkalmazásra. A végén biztosít róla, hogy bármikor felhívhatom, ha kétségeim támadnak vagy friss adatokat szeretnék... Lehet, hogy tényleg felhívom majd, bár csoda tudja. Mi van, ha rossz híreket kell közölnie?

Nem tudok eleget merengeni, már az utcán kerülgetem a rollereket, kitérek a biciklik elől, előzékenyen kivárom a fényképező japánokat. Az utcán északról délre, keletről nyugatra vonuló turisták. Ebédelnek. Az egyik utcának a közepéig húzódik az asztalsor, valaki kagylót eszik, talán paellát. Az Október 6 utcában. Ahol a patyolat volt, meg a messzi cuki, ahova csak szökve, egy ötvenfilléresért... most meg 330 forint egy gombóc fagyi az utcára pakolt hűtőből, a régi cukiban csak 250. Ötszázért nyalogatok, ez egy hétköznapi ebédért is sok lenne. De ez most időutazás, semmi sem drága.

Saját egykori minisztériumom előtt, az Akadémia utcai kapuban öltönyös - megafonos ember a burzsoáziáról  beszél. Senki nem hallgatja. Egyvalaki áll csak mellette, barátfélének néz ki, neki biztosan a könyökén jön már ki a szöveg. Őrzi a barátját.

Burzsoázia. Ósdibb, mint a kohó, mert ezt még nem kezdték el újrahasználni. Más nem hallgatja, de remekül beordít a leánynevű minisztérium nyitott ablakain. 4 rendőr őrzi, egyet megkérdezek, tudja-e, mi is ez valójában. Őszintén szólva fogalma sincs.

Én meg arra gondolok, ahhoz kellett az öltöny, hogy hagyják békésen ordibálni, nagyimrézni... nehogy a mosolygóban találja magát estére.

Dolgom végeztével elindulok a Váci utcán. Láthatatlan vagyok, lemondóan tekintgetek a Sale kirakatokra, most a lakásfelújítás közepén nem lehet kilengeni. És sietek, jön a kárfélmérő, a betört ablak miatt. Kárfelmérő... 10 éve legyintettem volna, és sajátmagam kipengetem azt a húszezret.

De aztán egy üzletbe mégis benézek... mert ott 70 százalékkal csalogatnak, és belül is annyi, tényleg. Veszek egy sötétkék cipőt, 12 ezerről 3000. Koraőszi, oxford-utánzat, de valahogy decensen az. Úgy látszik, a cég törzsközönségének egy kicsit nyanyás, vagy a sötétkék szín tavalyi. Ki a fene gondolta valaha, hogy a színeknek is divatja lesz, pedig nagyon is. A semmitmondó, de nekem mégis előnyös vékonyka pulóvernek is sötétkék a szegélye és sőtétkék csíkok díszítik a bézs alapot. A próbafülkés kislány először elgondolkodva nézeget- ide biztos ritkán jönnek be majdnemhatvanévesek - , aztán vékony bokámat látva belelkesedik, hordjam fehér nadrággal is ezt az összeállítást, ne csak sötétkékkel...pirossal is lehet, enged utánam még két bátorító szót.

A pénztárnál hasonlóan vékonyka lányok a törzsvásárlói igazolványomat kérdezik, nincs, és nem is vagyok törzsvásárló, mondom önironikusan. Összemosolygunk hárman... ezzel a mosollyal most én bátorítom őket, nem lesz az olyan tragikus majd ötvenen túl.

A márkás papírtáskával már belesimulok a Váci utcába, egy új bolt előtt a kezembe nyomnak egy kis piros, zselészerű szappancsíkot. Már van két narancsszínű, ez a harmadik 10 napon belül. Holt-tengeri só, szól utánam a hölgy, és ezúttal a negyvenesek mindentudó arca mosolyog rám. Visszamosolygok, végigmér, kikérdez, milyen kozmetikumokat használok. A bemondott francia márka  - nemrég kedvezményesen vettem a Tescoban  - , reménnyel tölti el. Behúz maga után a boltba, elkéri a gyűrűsujjam és valami ugyancsak varázsos színű körömkefe alakú rafinált eszközzel dörgöli, három oldalával is. Aztán az ugyancsak varázsos körmömre  víztiszta folyadékot cseppent, elkeni, és íme, ott van, az enyém, natúr és mégis fényes. 12 ezer egy szett, bök rá egy díszdobozra. Köszönöm, nagyon meggyőző az eredmény, búcsúzom.

Azt sem tudom, menő vagy lúzer dolog holt-tengeri szappannal, körömmel, világmárkás papírszatyorral, csupa kedvezményes vagy ingyenizével vonulni. Az egész nem volt ötezer, szinte hihetetlen. A fő, hogy az irataim, pénzem el ne veszítsem a nagy hiúság közben. Számolok, minden csomag megvan, Marc O'  Polo napszemüvegemről senki nem mondaná meg, hogy dioptriás...

Este főzök, káreseményt magyarázok, mosok, pakolok, virágokat gondozok, a meccs elé is odaülök egy csésze saját fejlesztésű, cukormentes barackos-meggyes-ribizlis-sajttortás desszerttel.

Francia-német, szemben a már levitézlett albán, izlandi egzotikus és átmeneti csodákkal, ez lehetne a hatvanas években is. Néha végigsimítok kezelésbe vett körmömön, tényleg fantasztikus lakk nélkül ez a hatás...

Megy a meccs, Özil helyzetben...

Na nem, ez mégis a XXI. század.

A hatvanas években Özil nagyapja álmodni sem merte volna, hogy unokája egyszer német válogatott lesz egy Európa-bajnokságon.