- ELutazom, mondtam már? -hívott fel Zelma olyan 8 óra körül. Pakolok. - Vagyis csak mosok még, és fejben pakolok. Nem minden áll jól, ami tavaly nyár végén csini volt. Felpróbálom a ruhákat, felszedtem 1-2 kilót, hiba, hiányzik az uszoda.
De nem búsulok. Mert ilyenkor, a pluszkilókkal simább az arcom, gömbölyűbbek a melleim. Igaz, a pocim is  nagyobb, találnom kell cuccokat, amik nem feszülnek rajta.

Mielőtt egy nagy levegőt vehettem volna , kinyomta a telefont.

Azt sem tudom, hova utazik.

De megütötte a fülemet a "pocim" szó. Zelma nem becézgeti a tárgyakat, nem becézget semmit.

Zelma pocija, naugyan... ezt valakitől hallotta így.

Vagy szeretné.

Mostanában már-már hűtlen vagyok magamhoz néha... vagy nem találom hűségem tárgyát. Néha magyarázzuk egymásnak izzadva, széles taglejtésekkel, hogy mi is a baj, mi hiányzik. Bólogatunk hozzá. Keressük a nyomvonalat. Vagy kimegyünk a ház elé sütkérezni egy kicsit. Lélegezni. Füstölögni.