Rájöttem, hogy én az orvosokkal szubordinatív vagyok - állított be váratlanul Zelma.

Egy lendülettel mondta, nem szóltam, nem kérdeztem. Ahhoz majd egyszer nekem is át kellene gondolnom, hogy állok az orvosokkal, vagy a szubordinációval.

Szubordinatív vagyok, és utálom őket emiatt.

Mindegy, hogy nő vagy férfi, hogy bánt vagy nem bánt, legyen szemész, háziorvos vagy sebész, én előre felkínálom az alárendeltségemet nekik. Nem arról van szó egyszerűen, hogy tisztelem őket, mert hogyne tisztelném, még csak arról sem, hogy követem az utasításokat rövid és középtávon egyaránt... arról van szó, hogy alárendeltként viselkedem, legjobb esetben  lázadó alárendeltként, de az ugyanaz... .

Alárendeltségem provokatív, így aztán az orvosok fensőbbségesen viselkednek velem. Nyoma sincs ilyenkor polgári öntudatosságnak, partnerségnek, emberi találkozásnak. Sokszor annyira félek, hogy a  kérdéseikre sem tudok értelmesen felelni, vagy nem azt felelem, amire gondolnak, nem elég magas vagy alacsony a vérnyomásom, nem tudom, mennyi volt a lázam kiskedden, hány éve szedtem utoljára ezt a gyógyszert. Még azt is az asszisztens mondta be legutóbb saját jegyzetükből az orvosnak, hogy mikor volt a legutolsó menzeszem... három év vagy négy, számít? Azt tudom, hogy melyik hónapban volt, mert a hónapoknak hangulatuk van, teli vannak érzelemmel, de az évek, a számok... összezavarják az embert. Évekig rettegtem, hogy egyszer majd valahol egy rendelőben hirtelen rosszul diktálom be Lia születési adatait. Képes volt már a születésével egy teljesen következetlen, semmire nem hasonlítható számsort produkálni. Anya az ilyen? - kérdezték volna felháborodottan, ha tényleg elhibázom, de szerencsére ez soha nem történt meg.

Próbáltam megnevezni az érzést, és ahogy mentem a nevekben és érzésekben egyre lejjebb... a félelemig jutottam. Félek az orvosoktól. 
Féltem Lia orvosaitól is, amíg kicsi volt. A "mi felnőttek" helyett a mi betegek tengely mentén helyezkedtem el általában, ugyanazzal a tétovasággal, mintha én lennék a páciens.

Félelem. Nem a jeges fajta, hanem a bénító. Nem rémület, annyira azért nem állunk rosszul... csak az alárendelt ember félelme a kiszámíthatatlantól... egy kiszámíthatatlan és csupa titok embertől. Élet és halál és fájdalom urától. Néha egyszerűen csak néhány nap felszabadító betegszabadság urától... mindegy, hogy mekkora a tét, a félelem ugyanaz.

Csak, hogy értsd, én nem félek semmitől és senkitől... simán megmondom a véleményem a feletteseimnek bármiről. Nem szorítom a karfát a repülőgépen. Abban az őrült viharban ami egyszer augusztus 20-án volt, megálltunk Liával az őrjöngve rohanó tömeg útjából kitérve és átgondoltuk, mit tegyünk... végül egyszerűen  hazajöttünk a szokásos útvonalon.

Orvosok.
Gondolkodtam, kik vannak még rám hasonló hatással... megint csak a múltba kellett visszanyúlnom, Lia tanáraitól, már az óvónéniktől fogva ugyanígy féltem, ugyanezt az ostoba képet mutattam.
Ezt persze soha nem ismertem be még magamnak sem.
És J néni igazgatója, az otthonban, ahol utolsó 15 évét élte, ő volt még ilyen félelmetes, még J néni halála után is, amikor a temetést intéztük... a lelkét is erre a nagyorrú, hallgatag és gőgös igazgatónőre bízta, hát hogyne féltem volna tőle.

Szóval félek a kiszolgáltatottságtól, ostobán, provokatív alárendelődéssel, meghunyászkodóan félek, pedig látom, hogy emiatt mindig én húzom a rövidebbet. És ez még csak valami szomorú-görbe elégedettséget sem okoz.

Anyám is félt tőlük... annyira félt, hogy engem a kényükre-kedvükre hagyott, hol apámra, hol a szomszédasszonyra, máskor J nénire bízva az egészségügyeimet.
Később, 10-14 évesen helyt kellett állnom egyedül. Ha véletlenül el is kísért, lemenekült a földszintre, keresgélhettem, mire kijöttem a fülészetről vagy  vérvételről. Nem bírom, azt mondta.

Az én félelmem nem olyan, hogy odahagytam volna a gyerekemet miatta... az én félelmem nem borítja el az agyamat,

hanem átitatja.