Ötször veszett el. Legalábbis ötre emlékszünk. Azután került hozzánk, hogy valamikor az alsó tagozat végefelé becsomagoltuk a plüssöket egy bőröndbe. Nem tudom, mikor történt ez, de biztos, hogy iskolába még jártak, az étkezőben, mert ott volt a legtöbb szék. Nekem kellett mind helyett felelnem, kicsit untam már, arról nem is beszélve, hogy elöntötték a lakást.

De a Nagy Bebőröndözés után láttunk meg egyet az áruházban. Annyira szokatlan volt, hogy engedtem a kérésnek, megvettük, hazahoztuk, bebújt ugyan az ágyba, de nemsokára velünk jött a Balatonra. Vízibiciklizni is magunkkal vittük, aztán ottmaradt a bicikliben... Előbb láttuk meg az elsősegélynyújtó asztalon búslakodni, mint ahogy észrevettük volna az eltűnést. Ha a plüssök is születnek, akkor ő szerencsés csillagzat alatt.

Mivel remekül tudott bukfencezni, másodszorra Gödöllőn, a Kastélykertben gyűlt meg vele a bajunk. Légibukfencek közben felesett egy fára. Nézegettük. Létra sehol, de száraz ágak igen. Úgy kellett megbökni, hogy ne beljebb, a sűrűbe pördüljön, hanem lebillenjen. Ezek az anyai élet izgalmas pillanatai. Leböktem. Ehhez képest gyerekjáték volt egy nemtudommilyen botanikus kert fedett kapujának tetejéről leszedni, ezt rá is bíztam a gyerekre. Kikerekedett a szeme, fel kellett valami kőmellvédre állni hozzá... felállt, és elég volt a karnyújtás is.

A negyedik eset volt a legmegrázóbb. Karácsonyi csavargás, csillagszóróbeszerző belvárosi séta. Este, merthát decemberben mindig este van... és sáros nyirok. A zsebben két plüss volt, a kulcstartózsiráf, meg ő. Aztán már csak a zsiráf. Kipakolás, bepakolás, kipakolás, bepakolás, hitetlenkedés... Merről is jöttünk? Elindultunk visszafelé. Mindent végigpásztáztunk, járdát, úttestet, kőpárkányokat. Egy parkoló autó alatt feküdt... olyan volt, mint egy igazi. Emlékszem, hazafelé elveszett a sapka, de hát valamit fizetni kellett a tolvajok és útonállók istenének is.

A Nagy Kaland még hátra volt. Angliába is elkísérte a kiskamaszt és ottmaradt. Hiába ment vissza érte, az olcsó panzió személyzete fellélegezhetett, amikor begyűrődött a buszba a magyar gyerekcsapat, és a csengetésre nem nyitottak ajtót a visszamaradónak. Telefon onnan ide, mail innen oda... I am sorry, it is a rat. Nem kapkodták el a választ, de aztán csak írtak, hogy megvan, a megjelölt szobából előkerült. Mi legyen?

Nagyborítékban érkezett olyan két hét múlva. Lelapították, hogy levélként feladhassák, az angolok takarékosak. Nem kértek érte semmit, bár nekünk sokat megért...

Vajon az akarat? A találékonyság? A kitartás? Vagy csak egyszerű szerencse...