Amikor felértek a hegycsúcsra - kanyarok és festői kerülők után - akkor kiderült, hogy még tovább kell menni egy szűk és meredek lépcsősoron. És Zelma, aki aforizmákat gyártott a turisták napi 100 lépcsőjéről (mindegy, hogy dóm, vár vagy minaret, a fontos, hogy a turista megdolgozzon a napi sikerélményért), szóval amikor felmentek azon a szűk és meredek lépcsősoron, akkor értek a tulajdonképpeni várba, ami úgy nézett ki bepallózva és megint csak mindenfelé lépcsőzve, mint gyerekkora ide-oda bújtatós madzagjátéka.  A vár peremén kívül nézve viszont széles völgy, vagy fennsík, csupa zöld, és balra a tó. Nem ment tovább, leült az árnyékba és csak a szemét járatta. Nézett. Ivott egy kis vizet, később rá is gyújtott, még később, amikor már lehűlt egy kicsit, előrébb ment másfél métert, a napra, a tó felőli pontra... de visszaült a helyére, meglepetésére szebb volt úgy vegyesen, a madártávlatú táj a vízzel.

Egy kicsit gondolkodott, hogy vajon ennyire elfáradt, vagy feladta, vagy megszabadult valami teljesítménykényszertől vagy mi történt. Hogy jó jel-e ez, vagy rossz. Mert ilyen még nem volt, hogy leült volna a csúcs előtt. Néha eszébe jutott a divatszó: elengedés... Nem tudta volna megmondani, mit enged el, és annyira jól érezte magát ott, ahol volt, hogy nem is morfondírozott sokáig.

Ez egy szimbolikus írásnak tűnik így, de Zelma valóban így mesélte, hogy a Nagy, Hivatalos Csúcs helyett a magán-csúcsát, magánbékéjét találta meg ott fenn, a hegy tetején, a vár lábánál.

Lia szerint kevesebbet látott így. De ő nem bánkódott egy percig sem.

Azt persze most még Zelma sem tudja, hogy pillanatnyi szeszély volt ez, vagy egy új korszak kezdete?