Ahogy elbúcsúztunk a Szent István tér sarkán, régi barátnőm készségesen böködött a troli felé, de akkor én már mást gondoltam. Abban a még-majdnem-napsütés szürkületben megkerültem a parkot, és kimentem a Dunához. A  megfelezett mangókrémes desszert után, a káposztáshasé és a likőrös grillázsszelet,  a közben folyó nagyon is reális és ezért szomorú, kiábrándító munkahelyi meg mindenféle történeteink után, amikor én már az otthonom és a kismosás felé mozdultam,  - ő pedig egy keserves kötelességét teljesíteni -, elindultam a Duna-parton befelé. Közben egyre szürkült, és egyszercsak, egészen halványan elkezdtek égni a lámpák. Éppen áthaladtam a Margithíd vonalán, épp arra a különleges pontra érkeztem, ...

Gyerekkoromban nem szerettem kölcsönadni a kaleidoszkópomat, mert egyszer valaki azt mondta, hogy sose jön ki kétszer ugyanaz a kép... csak ne nézze el előlem senki, ezt gondoltam.

Azért néha kölcsönadtam mégis, mert tudtam, hogy ez butaság.

Néztem a vaksi feléről, ahogy forgatta a szerencsés kölcsönkérő. 

De nagyon ideges voltam közben.